A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Gombás András: Juhtartás Szentmihályon (Tiszavasvári)

is fejtek, 11 óra felé újra a fejőhelyhez mentek második fejesre. Az esti fejést 6 órakor ejtették meg s azután ismét kihajtottak, mert naplement után már jól legelt a juh és 11 órára „be is telt". Az így „pásztorító" juhász mindent megért. A szikes területeket szívesen járatták, mert a juh szereti a sziki füvet. Az is igaz azonban, hogy a sziki legelő jobban koptatta a juh fogát, mert apró és földig kell harapni a juhnak. Veréb András szerint: ,,Azír' szeretik, mer' annak a füvíbe' benne van minden jő íz, meg sós is. Szinte kiverődik rajta. A sziki legelő jó még akkor is, ha „felsüV\ mer' a töve szinte „hagymás". Ha csak „félhassal van" is a ju,' akkor is „jó húsba' marad", mer' jót iszik rá." Szikesen való legeltetéskor a juhot nem is sózták. Ilyenkor a ,,sótőké"-ről levették a juh elől a kősót. Aratás után a tarlók „szabadulásakor" arra jártak, mert ott valóságos terített asztala volt a juhoknak. Feljavult rajta a nyáj. Abrakolhatott az elpergett szemekből. A tarló aljfüve is jó volt. Ha a nyárvég száraz volt és a tarlót nem verte fel a gaz buján, a tanács néha el is tiltotta a rajta való legeltetést, míg esőt nem kapott. Addig főként a tavasziak tarlóját a hámos lovak részére tartották fenn.

26 Mire eljött az ősz eleje vagy a tarlóhántás, már a krumpli- és a répaföldek is felszabadultak. Ekkor már ezekre került a sor. Hajtva legeltettek rajta újra és újra visszafordulva rá s közben „gyürették" a kutyával a nyájat, hogy ne legyen megállása. A tengeri- és káposztaföldek is jók voltak, sőt a dohányföldekre is ráhajtottak első dér után. Ha az idő reggelenként már nagyon elhüvösödött, vártak az enyhülésig. Csak addig maradtak a legelőn, amíg nem kellett félni a juhok megfázásától. Ilyenkor már a kinnhálást is elhagyták és már alj ázni kezdtek a juhok alá. Az első fagyások után már a rétre is sor került. A kijárást még ekkor sem állították le. Pár órára kijártak, ahol, ha a jég már nem bírta a ráhajtást, a zsombokosok nagyra nőtt füvét, sását, kákáját is ette a juh. Ha közben mordra fordult az idő, napokig is bent maradtak, de ha valamit enyhült, már újra kihajtottak még a havazások után is, mert fontos volt a juhok mozgatása. Ha már majdnem térdig ért a hó, azt mondták a falubeliek: ,,Most mán olyan hó van, hogy a juhász is állva sz.. ,k." — Ilyenkor, karácsony táján került sorra a „beszorulás". Erre az időre tehető ez azért is, mert egy óév esti népszokás, a „kongató" vagy „nyájfordítás" alkalmával beköszöntő pásztor, a gazdát „Beszorult a juh gazd'uram/"-mal köszöntve kér engedélyt arra, hogy nyájfordítást csinálhassanak az udvarán. Az engedélyt bégetés, kolompolás és karikások pattogása követte, majd áldomásivás. A beszorult nyájakat a társult gazdák a rovás és tulaj donjegyek szerint szétszedték s ezzel megtörtént a számadás. A juhokat a gazdák ólaskertjeikben ólban vagy állásban helyezték el. Sok esetben egyik társnak a kertjében, ha volt az elhelyezésükre alkalmas ól vagy hodály, abban. Ilyenkor továbbra is a juhász gondozása alatt maradt a nyáj s a teleltetéshez szükséges téli takarmányt és almot minden társ, juhai arányában ideszállította. Téli takarmányul főként tengeriszárat („csutkát") adtak. Kaptak azonban árpa- vagy zabszalmát, kölesszalmát, de megetették velük még a mákszárát is. Téli takarmányul a vizes idők alatt a réti mocsaras területe26 Községi jegyzőkönyv, 1839. márc. 2. 81. sz. határozat. 235