Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

fi ­sem a cselekmény minősítése, sem pedig a büntetés kiszabása tekintetében. Ezen eljárási elv tekintetbe vételére vagyok bátor most a tek. királyi törvényszék figyelmét teljes tisztelettel felhivni s ha a tek. kir. törvényszék e per bizonyítási anyagára nézve az én meggyőződésemben osztozik; ha a bizonyítási eljárás közben a vádlottak ellen felmerült adatokat birói mérlegelés után is alapos s elégséges bizonyítékoknak ismeri el: ugy ne engedje magát indítványom által korlátoztatni, hanem a törvénynyel kezében s az igazság érzetével szivében, mondjon zavartalanul Ítéletet saját bölcs belátása szerint. E pillanatban az egész ország, sőt az egész müveit világ szemei függnek rajtunk; e komoly pillanatban ne igyekezzék senki a terhet, mely őt illeti, más vállaira átrakni. Tegye mind­egyikünk azt, a mi kötelessége, legyen mindegyikünk bátor el­vállalni a felelősséget azért, a mit tett, a felelősséget isten és a világ, az utókor és saját lelkiismeretének ítélőszéke előtt. Én a vádlottakat bűnteleneknek tartom s indítványozom, bogy a vád s következményei alól felmentessenek. Az elnök: Az általam előbb hivatkozott eljárási szabályok szerint a szó magánvádlót, illetőleg Solymosi Jánosné képviselő­jét illeti meg. m l í> Szalay Károly maftán vádlónak Solymosiné kép­viselőjének beszéde. Tekintetes törvényszék! Midőn panaszos, özvegy Solymosi Jánosné nevében és képviseletében szót emelek, azok, a melye­ket a királyi főügyészi helyettes ur elmondott, köteleségemmé teszik, hogy mindenekelőtt megjegyezzem azt, miszerint daczára a tekintetes törvényszékhez benyújtott kérvényemnek, daczára a magas igazságtigyminiszteriumhoz beküldött folyamodásomnak, daczára tételes törvényeinknek és törvényes szokásainknak, da­czára irányadó legfőbb törvényszéki határozatoknak, daczára azon örök igazságnak, liogy a kinek joga van a czéllioz, joga vau az eszközökhöz is, sőt daczára, hogy a tilalom magára a panaszos félre ki nem terjesztetett: — én még sem élhettem azon joggal e tárgyalás folyama alatt, a mely engem, mint a panaszos fél képviselőjét megilletett volna. Némán kellett végig néznem, végig hallgatnom nyilvánulásait a törvénytaposó, sőt ki merem mondani, nagy részben a tisztességet is lábbal tapodó azon ezi­nizmusnak, melynek párját a mai napig sehol sem találtam. A védelem egy része határozottan az igazsággal homlok­egyenest ellenkező állításokkal kívánta tévedésbe hozni, hamis törvényidézésekkel kívánta megfélemlíteni a tanukat, és ha e teremben az igazságszolgáltatás, a jogrend végkép fel nem bom­lott, ezt csak a tárgyalást vezető elnök ő nagysága példás kitar­tásának, bámulatos szellemi rugókonyságának, és őseihez méltó jellemének volt köszönhető. E néma szerepben kötelességemnek, mert kötelesség is, mely azt parancsolta, hogy az igazság, a valódi tényállás kiderítéséhez járuljak, csak annyiban felelhet­tem meg, amennyiben azokat, amelyekről értesítést nyertem, Írásban, holt betűvel a tek. törvényszék tudomására hozni igye­keztem. Ha ez más rendes körülmények között tán a való ki­derítését, a bizonyítékok helyreállítását illetőleg, kevesebb hord­erővel, fontossággal biraüdott is, nem volt ez igy ez alkalom­mal, midőn a kir. ügyészi teendővel megbízott kir. főügyészi he­lyettes ur oly megfoghatatlan, oly megmagyarázhatatlan, oly érthetetlen, s mondjuk ki: oly lelketlen módon járt el, araint tapasztaltuk! Seharf Móriczot nem is említve, egyszerű földmű­vesek, amint egyszerű lelkiismeretük arra ösztönözte őket, hogy oly tényekről tegyenek tanúságot, melyek a vád fentartására, sőt megerősítésére szóltak, órákon át oly páratlan faggatások­nak voltak kitéve, melyhez hasonlót én legalább negyed száza­dot jóval meghaladó gyakorlatom alatt sohase tapasztaltam; ellenben néma volt a kir. főügyészi helyettes ur oly tanukkal­szemben, kik nyilván hamisan vagy tévesen, de vádlottak mel­lett, a vád ellen vallottak; még kísérletet sem tett arra, hogy a való tények kitudassanak, hogy a tanu hamis eskütől megóvas­sék, hogy a per haszontalau komplikácziója megakadályoztassék. Elnök: Figyelmeztetem az ügyvéd urat, hogy tulságokba ne bocsátkozzék, ne tessék a szenvedélyekre appellálni, hanem maradjon tisztán a törvényesség terén. Szalay: Igaz! tek. kir. törvényszék, tudom én is azt jól, hogy a törvény szellemében a kir. ügyész nem vádolhat, hanem minden áron pert nyerni akar: de e mellett tudom azt is, hogy kötelessége őrködni, nehogy a bűnös törvényes büntetése alól meneküljön; s tudom, hogy mindenek feletti szent kötelessége az igazságot keresni. Nagyságodnak figyelmeztetését tekintetbe véve, csak annyit mondok, hogy a tek. törvényszék lesz hivatva annak megítélésére, mennyiben felelt meg a kir. főügyész-he­lyettes ur ezen kötelességének. De lehetetlen, hogy elhallgassam azt, miszerint itt mulasztást látok és ha sajnos e mulasztás általában, ugy sajnos különösen ezen esetben, midőn az igazságot, a valót minden áron kideríteni kellett volna ezen rémes, hajmeresztő ügyben, melyhez hasonló, ha a rég korban fel nem tünt és nem volt oly vérlázító, mint ma, ez onnan ered, mert akkor a kor maga is vad, pogány, vérengző, babo­nás volt és nem létezett a kor és_ esemény közt olyan ellentét, mely ma oly éles, hogy a zsidó kézbe jutott sajtó egyrósze azon vádjának, hogy Magyarország a babonához, boszorkány proczessushoz sülyedt vissza, majdnem valószínűséget kölcsönöz, meg van tehát nehezítve állásom akkor, midőn kötelességem­hez képest előadandó vagyok az okokat, melyet a vád fenntar­tására, támogatására szolgálnak. De elfogadom a tek. kir. ügyészség figyelmeztetését. Igen is! Nekem is lesz bátorságom a felelősséget magamra vállalni mindazokra nézve, melyeket mondandó leszek. Ellenséges viszo­nyok daczára ide állok én, hogy a tekintetes törvényszéktől elégtételt kérjek a bűnért, a bánkódó anya mérhetetlen keser­veért, ha felveszem a keztyüt, a melyet a sakter késeért a zsidó erszény a czivilizáczió, emberszeretet és kereszténység arczába vágott. Nem teszem elbizakodottan, fegyvertelenül. Fegyverem az iszonyatos való, mely mindent megsemmisítő következetesség­gel itt áll előttem; fegyverem nekem az örök igazság, minden­hatóság, oltalmam nekem azon hit, hogy a tek. törvényszék és azon birái, kik a magyar igazságszolgáltatás megközelithetlen­ségéről oly fényes tanúságot, tettek az ügy folyamában, most ez utolsó órában bölcseségükkel fogják pótolni az én csekély erőm hiányát. 1882. April elsején, a zsidók húsvétja előtti szombati nap délelőttjén, Huri András tisza-eszlári lakos, földmives neje el­küldi a nála alig egy hónap óta szolgálatban lévő Solymosi Esz­tert, özv. Solymosi Jánosnénak gyermekleányát a tisza-eszlári Új­faluba, Kohlmayer boltoshoz a végett, hogy neki és szomszéd­jainak festéket hozzon. A gyermek elindul, elér czéljához, majd visszafordul utolsó útjára, mert az Ő- és Újfalu közt, a zsidó zsinagóga és Lichtman Mór magános telepe közt elnyúló tiszai gáton tul senki sem látta többé. Elveszett, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. •—- Keresésére indul gazdasszonya, anyja, test­vérei, a rokonok, résztvevő lelkek; nem találja senki. — Kere­sés közben ugyanaz nap délután találkozik a megszomorodott anya Seharf József zsidó egykázszolgával, ki azzal vigasztalja, hogy lám, az ő gyermekkorában szintén veszett el egy leány Nánáson, ráfogták a zsidókra, hogy azok vesztették el és ime később megtalálták, igaz, hogy halva a réten. Az anya nem hall­gat e beszédre, keres tovább, de minden fáradsága mindinkább hiába lesz, midőn mind jobban bebizonyul, hogy hiába minden keresés, mert Eszter eltűnését titokzatos, átláthatlau fátyol fedi. Akkor eszébe jutnak a zsidó egyházszolga önkénytelen ok nélkül, alkalom nélkül elmondott szavai; gyanúját nem tartja magában, hanem fut elöljárósághoz, fut szolgabíróhoz, azonban panaszát rémlátásnak, képtelenségnek jelzik. Nem hallgatta mog senki, de igen meghallgatta az, kinek beláthatlanok az ő utai, akinek tudta nélkül senkinek hajaszála sem görbülhetne meg, s aki számban tartja még a tövibokrot is. Az ő szemei meg­látták, hogy merre fut a hű iparkodó cseléd, a vidám leányka, mint siet vissza, mert tudja, hogy asszonya várakozik reá, az ő szeme meglátta, hogy szólitják be a kést már fenő gyilkosok, mézes szavakkal, mily kész szívességgel ment a jószivü gyer­mek a nap világából, az ismert, kedves tavaszodó tájból, — melyet látni sohasem fog a sötét barlangban. Ő meghallotta a gyermek utolsó sóhaját is, elért az trónja elé; a bálványoknak áldozott keresztény vér, a keresztre feszitett, feltámadott isten­hez kiáltott, s ő felszólaltatta az elrejtőző bűnt, hogy elárulja magát titkos beszéddel, — az ő sújtó keze eszközölte, hogy a fiu bi­zonyságot tegyen az apa bűnéről! Seharf Józsefnek alig öt éves fia elmondja gyermektársainak, hogy: «atyus megfogta a ma­gyar leányt, metsző bácsi pedig megvágta.» Ez ujabb rémhír jön az anyához, ki kellő helyre folya­modik, a vizsgálat megindul s Móricz tüzetesen, részletesen is­métli a vérfagyasztó iszonyú történetet, melynek hősei nevet­kezee ültek itt, hetek óta kihiva az igazság istenasszonyát, váj­jon merészeli-e rájuk kimondani, hogy könnyüuek találtatnak, mikor ők zsidók, mikor az arany hatalom minden eszközével

Next

/
Oldalképek
Tartalom