Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

—• 5 — Tisza-Eszlár alatt egy nő által hozott ruhába öltöztettetett volna, a kinek minthogy a tutajok odaérhetése előre kiszámítható nem volt, napokon át kellett volna leselkednie a Tisza partján s ott minden elhaladott tutajnak addig integetni, mig a várt ismeretlen tutajos magát megismertette volna. Ily tényállás mellett nincs semmi értéke Matej Ignácz több izben változtatott vallomásának, ki ellen már jelenleg is bebizonyitottnak tekinthető az, hogy a máramaros-szigeti kir. törvényszék vizsgálóbíróját hamis jegyzőkönyv szerkesztésével rágalmazta s ezáltal a btk. 260. §-a szerinti rágalmazás vétségét követte el. — Ily körülmények közt Smilovics Jankelnek Rosenberg Hermaunhoz a fogházban irt, utóbbit a gyilkosság bevallására felhívó levele, ugy szintén Cseres Andrásné vallomása, mely szerint Groszberg Leo házánál éjjeli időben nagyszámú zsidók összegyülekeztek volna, — oly bizonyítékok, a melyek Montesquieu-nek a jogászok nagy mesterének — szavai szerint ép oly kevéssé állanak összefüggésben az ártatlansággal, mint a bűnösséggel. íme igy állunk a hullacsempészettel, ezen eredeti eszmével, de a melynek légből kapott voltát a m. kir. egyetem orvosi tanárainak szakvéleménye oly világosan s oly kézzelfoghatólag kimutatta. S most térjünk vissza Scharf Móricz tanúhoz s illetőleg Eszlárra. Itt mindenekelőtt rá kell mutatnom azon nehézségre, melylyel az igazságszolgáltatásnak jelen esetben azonnal megküzdenie kellett. Tisza-Eszlár községben már ápril 1-én tejedt a hir Solymosi Eszter eltűnéséről. Beszélik, hogy a zsinagóga mellett elvezető uton kellett haladnia; beszélik, hogy a zsinagógában veszett el, s mindezeket közönynyel veszi a községi elöljáróság, s a rendőri hatóság részéről semmi nyomozási lépés nem történik Solymosi Eszter eltűnése tárgyában. Nem igyekeznek megtudni, hogy Solymosi Eszter a zsinagógában tényleg, avagy közvetlen közelségében csakugyan megfordult-e, vagy sem, mi a közelségben legeltető pásztoroktól annak idejében valószínűleg megtudható lett volna; mindezek nem történnek, hanem a törvényszéki vizsgálóbírónak hagyatik fenn, miszerint keressen magának tanút s bizonyító adatokat. A vizsgálóbirónak azután akadtak tanuk is, vádlottak is, ott volt mindjárt Scharf József egyházfinak 4 éves fia, aki előadása szerint maga is segédkezett a gyilkosságban; utána következett akkor még azon 14 éves Móricz fiu, a ki be nem ismeri ugyan, hogy a gyilkosságban tényleges részt vett volna, mint az emiitett öcscse beszélte, hanem azt még most is állitja, hogy vádlott atyja meg bízásából ő hivta lakásukba az uton haladott Solymosi Esztert, a gyertyatartók eltételének ürügye alatt, amit rendszeresen a közvetlen szomszédságban lakó Bátkori Jánosné vagy ennek jelenleg 15 éves Zsófi leánya teljesíteni szoktak volt. Solymosi Esztert, ugyancsak Scharf Móricz vallomása szerint, a gyertyatartók eltétele után Wollner Herman vádlott a zsinagóga előcsarnokába vezette, amelynek kulcslyukán át látta nevezett fiu, hogy az ingig levetkőztetett s a Buxbaum Ábrahám, Brann Lipót s nevezett Wollner Herman által a földön lenyomva tartott Solymosi Eszter nyakáu Schwarcz Salamon késsel metszést ejtett s két tányérba felfogott vérét egy fazékba öntötte, amely műtétnek elvégzése s a megmetszett nyaknak kendővel bekötése után nevezett v idlottak a hullát ruháiba felöltöztették, miközben Junger Adolf, Braun Ábrahám, Lusztig Sámuel és Weiszstein Lázár vádlottak a zsinagóga belsejéből kiléptek, s a hullát köiülállották. — A hulla eltakarításáról Scharf Móricz már nem tud biztos felvilágosítást adui, hanem csak gyanítja, hogy az az előcsarnok ablakán át a közelben volt szalmaboglya alatt ideiglenesen elrejtetett. Nevezett Scharf Móricz fiu az egyetlen ós közvetlen tanuja a vád tárgyát képező gyilkosságnak; az ő vallomása képezi ama bűntény mellett a bizonyító adatot kapcsolatosan azon ténykörülményekkel, hogy Solymosi Eszter elveszett, s hogy a zsinagóga mellett vezet el azon ut, amelyen feltevés szerint Solymosi Eszternek, haladnia kellett volna. Azonban Scharf Móricznak egyedül álló tanúvallomása teljesen értéktelen s bizonyítékul el nem fogadható és az emiitett ténykörülményekre való figyelemmel még az esetben sem fogna elégséges bizonyítékot nyújtani a tagadásban lévő vádlottak ellen, ha az egyébként kifogásolható nem volna. Scharf Móricz tanu vallomása ellen azonban tényleg nemcsak sok, hanem minden körülmény szól, mely állitásom a legerősebben igazolva van azon tény által, bogy a te-l kintetes kir. törvényszék őt esküre bocsáthatónak nem taj lálta. Scharf Móricz vallomása ellen szól már a vádhatározatban hivatkozott özvegy Fekete Jánosné vallomása, ki az állítólagos gyilkosság idejében két zsidót látott a zsinagóga ajtaja mellett állani, a kiktől Scharf Móricz bizonyára nem nézhetett volna háboritlanul a kulcslyukba 3/

4 óra hosszat. Ellene szól az, hogy eleinte határozottan tagadtta, miszerint tudomása volna a gyilkosságról s hogy sárga kendőről beszélt, a mely utóbb feketének bizonyult be. Itt e teremben Scharf Móricz azt vallotta, hogy a földre lenyomott leány lábaival a külső ajtó felé feküdt, hogy szája kendővel betömve volt s hogy a hulla öltöztése fekvő helyzetében történt; a helyszinén teljesített szemle alkalmával pedig azon előadásától eltérőleg azt vallotta, hogy a leány lábaival befelé feküdt, hogy szája kendővel betömve volt 8 hogy a hulla felöltöztetése talpára állított helyzetben történt volna. Vallomása szerint a késmetszés a torkon mély volt, a vér még sem szökelt ki, hanem csendesen folyt le, mi a szakértő orvosok kimondása szerint lehetlen. Scharf Móricz vallomása szerint a hulla inge véres lett, mely állítást az országos müvegyész megczáfolta. Mindezen s azon további körülmények is, hogy az emiitett helyiségben a vérnek semmi nyoma nem találtatott, hogy a fazék, melybe a vér öntetett volna, a szemle alkalmával általa kijelölt helyen a kulcslyukon át látható nem volt s hogy a Dadánál kifogott hulla nyakán késmetszés nem találtatott: Scharf Móricznak terhelő tanúvallomását teljesen lerontják s minden hitelétől megfosztják. Mellőzve még özv. Lengyel Istvánué tanúnak azon mitsem bizonyító vallomását, a mely szerint ő általa meg nem határozható időpontban segélykiáltást hallott volna, kimondom: hogy Solymosi Eszter nem oly módon vesztette el életét, mint az Scharf Móricz vallotta, Solymosi Eszter elveszett, s nincs többé az élők sorában, de nem veszett el sakter-kés alatt, amellett sem szól semmi adat, nem mutat semmi jel arra, hogy a nevezett hnjadon másnemű bűnös vagy vétkes cselekmény által fosztatott volna meg ifjú életétől, hauem eltűnését s halálát, csakugyan kiszámithatlan véletlennek, vagy más, eddig ki seai puhatolható oknak kell tulajdonítani, miként ezt a nagyságos elnök ur is előlegesen jelezni méltóztatott. Azon mende-mondára, mintha Solymosi Eszteren véráldozat követtetett volna el, a bizonyítási eljárás adatai szerint Scharf József vádiott adta az impulsult, aki vigasztalási szándékban felemiitvén, hogy egy Hajdúnánáson elveszettnek hitt gyermek miatt a zsidókat akarták felelősökké tenni. Özv. Solymosi Jánosné különbeu is babonára hajlandó bensejében felkölté a népben még mindig lappangó azon hitet, hogy a zsidók vallásszertartási s egyéb babonás czélokra keresztényekvérét használják. Ozv. Solymosi Jánosnénak ezen általa beismert s tovább terjesztett hiedelme, más prozelitákát is talált, — végre ferde vizsgálóbirósági s vádhatósági intézkedésekkel insczeniroztatott ezen bűnvádi eljárás, melynek amint most már minden elfogulatlanul szemlélő láthatja, — mint objektumnak tárgya nem levén jelen esetben megállapítva, a bűntett önmagától esik el s a bűnpártolás vétségének gyanúja, bűntett nélkül nincs bűnpártolás, hiányzik a pártolás tárgya; a csalást sem kívánják megállapittani azok, akik netalán még most is hisznek a hullacsempészetben, s különösen azt hiszik, hogy a czélból történt volna a hullacsempészet, hogy e ravasz fondorlatokkal azon 5000 frtnyi összeghez jussanak, mely a zsidóság adakozásából Solymosi Eszter megtalálója részére jutalmul ajánlva lett. Csalás miatt a btk. 389. szak. szerint csupán a sértett fél indítványára indítható meg a bűnvádi eljárás; le kell tenni a hullaorzás gondolatáról is, melyet az esküre mindenkor készen állott Matej Ignácz sem állított; az én meggyőződésem szerint itt a tévedések borzasztó története gazdagabb lett egy esette], a melyet nemzeti igazságszolgáltatásunk becsületének érdekében a legmélyebben sajnálok, s vajha kitéphetném a történet azon lapját, amelyre ez eset följegyeztetett. Meggyőződésem szerint valamennyi itt lévő vádlott bűntelen a terhükre rótt cselekményekben, s ebbeli meggyőződésemhez ne nyúljon senki, miként én is tisztelem a másokét és senkire sem kívánom erőttetni a magamét. Ugyanezért nem is akarom vindikálni s különösen ez esetben az ügyészség számára azt, hogy a bíróság a per letárgyalása után is kötve legyen az ügyészi indítványhoz, mint ahogy kötve van ott, hol az eljárásba a vádelv egész tisztaságában felvétetett. Az 1871. XXXIII. t. cz. a bíróságot nem szorítja korlátok közé az Ítélet hozatalára nézve, szemben a közvádlóval; másrészről a m. k. kúria plenáris határozataival a közvád s a bíráskodás viszonyát ugy állapitá meg, hogy a főben járó ügyek ellátásánál a biróság egyáltalában ne legyen kötve a kir. közvádló indítványai által