Somogyi Múzeumok Közleményei 17/B. - Természettudományi tanulmányok (2006)

Dávid János: Erdőhasználati módok változásai a zselici erdőkben - Changing ways of use of wood in the forests of Zselic region (Hungary)

152 DÁVID JÁNOS eddig errefelé ismeretlen új szokást is magukkal hoztak. Az üveggyártáshoz a környék természeti adottságai biztosították az alapanyagot. A huta közvetlen környékén szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló fa szolgáltatta az olvasztáshoz szükséges hőenergiát. Elégetése után pedig a hamuzsírfőzők vízben oldották, szűrték, majd bepárolták a hamut, így az egyik legfontosabb adalékanyagnak az előállítása szinte helyben megoldott volt. Az üveggyártás - a hamuzsírfőzéshez hasonlóan - nagymennyiségű fát emésztett fel. A rendelkezésünkre álló adatok alapján tudjuk, hogy a szentlukai üveghutában negyed év (1807. július 1-től október 1-ig) alatt 1140 szekér fát tüzeltek el (LEHMANN 1973). A műhely háromféle fát vett át: 1. hasított vagy hasábfát, 2. hamunak való dorongfát, 3. ágfát. A fa legnagyobb része a környező erdőkből származott, távolabbról nagymennyiségű fát nem szállítottak. Faszénégetés A Zselicben a faszén-előállítás nem volt olyan nagymértékű, mint pl. a Bükkben, ahol még manapság is űzik ezt a mesterséget. Itt jelentősebb mennyiségben nem voltak ércek, olvasztásukról ezért nem kellet gondoskodni. Keveset használtak fel a háztartásokban és a kovácsműhelyekben. Bányafa A Zselicben mélyművelésű bányák nem működtek és ma sem működnek, ezért erre a célra történő felhasználás csak akkor vált jelentősebbé, amikor a közlekedés fejlődése lehetővé tette a gyorsabb és olcsóbb szállítást. A 20. században hasznosították így a bútornak nem való vékonyabb ágakat és törzseket. Bányafa céljára tarvágást nem végeztek, a tarvágások és a gyérítővágások alkalmával kiszedett, más, értékesebb felhasználásra nem való faanyagot használták a bányákban. Bútoría A zselici erdők fájának bútorkészítésre történő felhasználása kezdetben nem volt nagymértékű. A környező települések parasztjai és a nemesek minimális mennyiséget hasznosítottak ilyen célra. Amint az a történelmi leírásokból kitűnik, a középkori Zselicben is elsősorban fából készítették a bútorokat (LEHMANN 1976). A lakosság gyér volt, a mostoha szállítási lehetőségek nem tették lehetővé a nagyobb távolságra történő szállítást. A fűrészüzemek megépülte után a fűrészelt fa ára már jobban elbírta a szállítást, nagyobb méretűvé vált a fák bútoripari felhasználása. A 20. században a kibontakozó motorizáció és az útépítések tovább serkentették a favagyon kihasználását. A II. világháború után bútorgyártásra elsősorban a tölgyeket (Q. petraea, Q. robur) hasznosították. A bükk felhasználása nem voit egyenletes, mindenkori divattól és a vele párhuzamosan kialakult kereslettől függött. Cipőkészítés A betelepülő német nyelvű lakosság (elsősorban a svábok) hozták be a facipő készítésének szokását a Dél-Dunántúlra. A klumpa könnyű, puha (hárs, nyár) fából készült. A facipő előállítását külön erre szakosodott mesteremberek végezték és vásárokban, vagy házrólházra járva árusították. KOGUTOWITZ Károly (1930) Bőszénfáról említ egy facipőkészítőt. A cipőkészítés céljára felhasznált fa mennyisége nem volt számottevő. Faeszközök, edények és játékok előállítása Készítésük ugyancsak nem járt jelentős fakitermeléssel. Főként a szegényebb lakosság körében terjedtek el a fából készült használati eszközök. Erre a célra már a puhafák mellett a keményfát is felhasználták, a tölgyeket és a gyertyánt is. A leggyakrabban készített használati tárgyak a következők voltak: evőeszközök, edények (tányér, sajtár, hordó, dézsa stb.), szerszámok (villa, lapát, szerszámnyelek) és játékok a gyermekek számára.