Somogyi Múzeumok Közleményei 17/B. - Természettudományi tanulmányok (2006)

Dávid János: Erdőhasználati módok változásai a zselici erdőkben - Changing ways of use of wood in the forests of Zselic region (Hungary)

148 DAVID JÁNOS A pannonhalmi apát konventje 1228-ban arról számol be, hogy a szlávok, akiket az apátság a Zselicbe telepített, megkezdték az erdők irtását, majd az így létrejött földterület művelését. A szlávok (valószínűleg tótok) több települést hoztak létre a Zselic északnyugati részén: pl. Ropolyt 300 fővel a Ropolyi-erdőben, Dennát 40 lakossal a Dennai-erdőben, Tótvárost a mai Gálosfa környékén (KOGUTOWITZ 1930). A törökök a lakosság jelentős részét elpusztították, még az erdőterületek belsejében levő települések is szinte teljesen kipusztultak. A népesség nélkül maradt területek nagy részét lassan visszafoglalta az erdő, másutt azonban a földbirtokosok az ország más vidékeiről és német nyelvterületekről parasztokat telepítettek le. Az idegenek újfajta erdőhasználatba kezdtek, meghonosították az üveggyártást. Az üveghuták működése nagymennyiségű fát igényelt alapanyagnak, ennek következtében felgyorsult az erdők kiélése. A török uralom alól felszabadult tájon a 18. század első felében erdőgazdálkodásról még csak negatív értelemben beszélhetünk. Az erdőből - főképpen a parasztok - kiszedték a számukra és az uraság számára fontos javakat, a felújítással és a kezeléssel nem foglalkoztak. A fő cél ekkor a lakosság ennivalóhoz juttatása volt, ezt a szántók területének növelésével érhették csak el. A termőföldek kialakításának szinte egyedüli módja az erdőirtás volt. A 18. század első felében alakultak ki az erdő közepén létesült irtásfalvak. Országosan olyan nagy méreteket öltött az erdőpusztítás, hogy Mária Terézia 1754-ben már a tevékenység megakadályozására szólított fel. A Zselic területén az országos jelenség nem volt jelentős. A hárságyi plébános 1757-ből fennmaradt leírása szerint Kaposvártól Szigetvárig szakadatlan erdőség húzódik, „melyet kiirtani, mívelt földdé és haszonhozóvá tenni szorgalmas és erős emberi kezek kívántatnak". A felhívásnak foganatja lett, rövidesen jelentősebb létszámú - elsősorban német - parasztcsoportok telepedtek le. Az új telepesek nagy vehemenciával nekiláttak az erdők irtásának (LEHMANN 1969). A tiltó rendelkezések ellenére az erdők nagymértékű letermelése tovább folytatódott a 19. században is. A legnagyobb fatömeget a következő tevékenységek igényelték: hamuzsírfőzés, üveghuták és téglagyárak, fűrészárukészítés, tüzelés. A megszűnt erdőterületekre a Helytartótanács által az 1865-ben kiadott területhasználati statisztikai adatsorból következtethetünk (LEHMANN 1979). Ennek alapján minden egyes község területének pontosan ismerjük művelési ágak szerinti megoszlását. A statisztika alapján 1865-ben a Zselic területének már 62,46 %-án folyt mezőgazdasági termelés, 34,21 %-a volt erdő és 3,33 %-át foglalták el az ún. haszonvehetetlen területek (pl. a települések épületei, az utak, vízfolyások és a parlagföldek). A bécsi udvar 1858-ban Magyarországra is kiterjesztette az 1852-es erdőtörvényét, amely előírta a 750 ha-nál nagyobb magánerdők kezelésére az okleveles erdőgazda alkalmazását és a hatóságilag jóváhagyott üzemterv elkészítését (KOLOSSVÁRYNÉ 1975). A nagyobb földesurak nyomására e törvény hatályát 1861-ben megszüntették. Az önkényuralom idején az erdőterület legalább 35 %-a latifundium volt. A nagybirtokosok a fellendülő fagazdasági piac, a fakivitel lehetősége mellett szabadon szerették volna kiaknázni erdeiket. A nagyobb haszon reményében az erdőket lábon állva, a területük nagysága szerint bocsátották áruba. Az addig értéktelennek tartott, úgyszólván csak a helyi tüzelésre és építkezésre szükséges fa kivágására, vadászatra és legeltetésre szolgált erdők fája kereskedelmi forgalomba került. A 19. század második felében kibontakozó vasútépítés tovább gyorsította az erdők kiaknázását. Egyrészt a vasúti pálya megépítéséhez nagyszámú talpfa kellett, másrészt a gyorsabb, olcsóbb szállítás olyan területeket is feltárt, amelyek addig távol voltak a felhasználóterülettől. A konjunktúra időszakában az erdők birtokosai a fát, illetve magát az erdőt a legolcsóbb áron is eladták. Sok földbirtokos tőkehiányban szenvedett, ezért erdeik kitermelését fakereskedő vállalkozókra bízták, akik aztán kíméletlenül letarolták a faállományt. KOGUTOWITZ (1930) adatai szerint a 19. század végére a zselici erdők aránya 26 %-ra csökkent.