Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)
Király István Szabolcs: A Gépállomás (Betekintés a Somogy Megyei Állami Mezőgazdasági Gépüzem történetébe [1948–1967])
BETEKINTÉS A SOMOGY MEGYEI ÁLLAMI MEZŐGAZDASÁGI GÉPÜZEM 497 TÖRTÉNETÉBE (1948—1967) A szakemberek beállítása a 246 termelőszövetkezetből 123 új és 50 régi, de gyenge termelőszövetkezetet, tehát az összesnek 70 %-át érintette. Ennek ellenére ekkor a megyei termelőszövetkezetekben a főkönyvelők közül csupán 9 fő rendelkezett mérlegképes könyvelői szakvizsgával. Mint láttuk (Vó.; 4. számú táblázat), ezen a területen a gépállomásoknál is komoly hiányosság volt. Az adatok alapján 1960-tól romlott a minőség. Ajobbak—a nagyobb jövedelem reményében — épp a termelőszövetkezetekhez léptek át. 28 A gépállomások mostoha munkakörülményeire is utal az a tény, hogy a mezőgazdaság szocialista szektorából itt dolgozott a legkevesebb mérnök a termelés közvetlen irányításában. Míg a teljes szektort figyelembe véve, ez az arány országosan 42 % (2183 fő), a gépállomásoknál csupán 26,6 % (79 fő). A mérnökök többségét a gépállomások országos és megyei irányításában foglalkoztatták (204 fő). 29 A gépállomási alkalmazottak legnépesebb csoportját a traktorvezetők alkották, akik brigádszervezetben dolgoztak. A brigád olyan munkaszervezeti egység, amely állandó személyzetből, állandó erő- és munkagépekből áll, munkaterülete általában ugyanazon termelőszövetkezethez tartozik. Munkamódszerének alapja a szocialista verseny, egymás és a brigádok között. A központi elvárás szerint: „A traktoros brigádok jó munkájának biztosítéka a helyes tervkészítés, a munka jó megszervezése, a brigád tagjainak állandó képzése, az egyéni felelősség, a munka termelékenységének állandó fokozása és a szilárd munkafegyelem". 30 A brigád személyzete: brigádvezető, brigádvezetőhelyettes, I. és II. osztályú traktoros, munkagépkezelő. Ali. osztályú traktoros a segédtraktoros, aki elsősorban a karbantartásért felelt, a munkagépkezelőt a termelőszövetkezet biztosította. Egy-egy brigádhoz 3—4 erőgép tartozott, kerekes és /vagy lánctalpas traktor, a talaj- és a domborzati viszonyoktól függően. A brigád váltótársakkal együtt 12—16 főből állt; idény (őszi, tavaszi...), dekád, illetve heti terv alapján dolgozott. A szerződésben rögzített földterületet a brigádok között felosztották. A brigádközpont a megmunkált földterülethez közel eső termelőszövetkezet központjában volt. A brigád technikai felszerelése: az erőgépek (az 1950-es években többnyire GS-35-ös kétütemű dízel, vaskerekes szántótraktor) állandó tartozéka a szerszámkészlet, kenőolajos és zsírtároló edény, vizesvödör, üzemanyaghordó, üzemanyag-szivattyú, szűrővel. A napi karbantartást a brigád központi telephelyén végezték, itt töltötték fel üzemanyaggal (gázolajjal), kenőolajjal, illetve hűtővízzel. A GS-35-ös (25,7 kW) traktor üzemanyag fogyasztása 7—8 kg óránként [vagy 8—10 kg katasztrális holdanként közép-mély (14—20 cm) szántásban], kenőolaj fogyasztása 0,35 kg. Valamenynyi szántótraktorhoz tartozott egy eke, amely a GS-35nél a hozzá tervezett TE 330-as típusú vontatott, automata kiemelésű eke volt. A három ekefejes, egyenként 30 cm fogásszélességű munkagép csak sekély, illetve közép-mélyszántásban volt képes 90 cm-es forgatásra. Ugyanezt mélyszántásban már — különösen az 1949 után gyártottak — nem tudták teljesíteni. Ennek ellenére megtörtént, hogy a közép-mélyszántást mélyszántásként számolták el a termelőszövetkezeteknek. A szántást követő talajelmunkálást, a vetőágy elkészítését — ha volt — kisebb teljesítményű traktorral (pl. Zetor 25 K), vagy fogattal végezték, hasonlóképp a vetést is. Minden brigád 1 vontatható lakókocsival rendelkezett, amelyben a legszükségesebb javításokhoz rendelkezésre állt egy satupad, egy hétre szükséges alkatrész és kézi raktár. A berendezéshez tartozott egy kályha, 2—4 ágy szalmazsákkal, pokróccal, mosdótál, mentőszekrény és egy ún. ceglédi kanna. A gépek üzemeltetését végző munkások elhelyezéséről több brigád estén általában a termelőszövetkezeteknek kellett gondoskodniuk. Sok helyen ez is hiányzott. 1953 őszén a 84 szükséges brigádszállásból csak 56 volt berendezve hasonlóan, mint a lakókocsi; sok helyen villany sem volt. 31 A szántóföldön dolgozó brigádok ki voltak téve az időjárás viszontagságainak. Bár egyéni védőruhát kaptak (esőkabát, vattaruha, kesztyű), ezek igen kényelmetlenek voltak, s hamar elhasználódtak, hiszen a gépeken fülke nem volt. Ellátásukról sokszor kellett maguknak gondoskodniuk, meleg ételhez ritkán jutottak. A gépállomások és a termelőszövetkezetek ezek miatt is fontosnak tartották a helyi fiatalok beszervezését a traktoros brigádokba. Ennek sikerét erősítette meg a fonói gépállomás mezőgazdásza: "„Vannak olyan traktorosok köztük, akik hetekkel, vagy talán napokkal ezelőtt hagyták ott az ekeszarvát". 32 A helybéliek alkalmazásának előnye, de sokkal inkább a szovjet példát követő politikai akarat követelte a nők egyre nagyobb számú alkalmazását a gépállomásoknál. Az igen erős propagandának és a kevés munkalehetőségnek tulajdonítható, hogy a traktorista nők száma az 1951-es 10 főről 1953-ra 107-re emelkedett (Vó.: 1. számú táblázat). A megyei sajtóban rendszeres a traktorista lányok (asszonyok) bemutatása. A Csokonyavisontai Gépállomás traktorosa , Futó Margit is munkateljesítménye fokozásával „...mutatta meg Titónak és bérenceinek, hogy megállja a helyét a béke frontján...". Jó munkája alapján tagjelölt lett, és 8 hetes iskolára küldték. 33 Kezdetekben a szervezés során tapasztalt sikertelenséget a megyei pártvezetés természetesen az ellenségnek tulajdonítja: az ellenség ... úgy támad, hogy csak olyan nők mennek el traktorosnak, akik erkölcstelenek...". 34 Ezt a források nem erősítik meg, de azt igen, hogy a traktoristák iskolai végzettsége 1—8 osztályig terjedt, többségük csak elemi (1—4. osztály) iskolát végzett. 35 Valószínű, a központi elvárásoknak akart megfelelni a jelentés készítője, aki már 1952. novemberében 141
