Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Földes Mária: Rippl-Rónai emberi kapcsolatai a levelei tükrében

234 FÖLDES MÁRIA külföldre ment, a hozzá írt leveleket bizonyosan magával vitte. Hogy a Zorka által írt levelekkel mi történt, csak találgatni tudunk, bár teljesen természetesnek tartanám azt, ha Lazarin az összes levelet megsemmisítette volna. Zorkát a pasztellképekről jól ismerjük, néha ártatlan kislányként tűnik fel, nagy masnival, matrózgalléros ruhában, néha mint végzet asszonya, érzéki, kihívó szépséggel, máskor elviselhetetlen bestiaként ábrázolta a művész. Az érzékeny pasztellportrék híven tükrözik a művész nagyon változatos és gyakran változó érzéseit a lány iránt. Egy magántulajdonban lévő levelet ismerünk, melyet a művész az éppen Párizsban tartózkodó lánynak írt. Szívszorító olvasni ezt az 1924-es, zaklatott írást, melynek minden sorából vágyakozás és a kiszolgáltatottság érzése árad. Még két levélben fedezhetjük fel Zorka nevét. Az egyik rövid írás 1921-ben íródott, Papp Viktornak szól, akinek Beethoven könyvéért mond udvarias köszönetet Rippl-Rónai. A formális levélen találunk egy furcsa, oda nem illő ceruzás sort: „nem kell válaszolni !", amit nem értünk, a megfejtést a dupla levél belső oldalán találjuk, így szól kusza, izgatott betűkkel: „Nagyon leköteleznél Kedves Barátom, ha egy értékes bámulódnak, a ki ismeri egyik első alkotásodat és szereti, elküldenéd nevemben és a nevedben Beethoven könyvedet. Czim Bányi Zorka Őnga Ez a kérésem egészen a magunk ügye - ugye bár? Majd elszámolunk később." A másikban támogatás kér Kárpáti Auréltól Zorka színészi karrierjéhez. Ezekből az töredékekből próbáljuk elképzelni, milyen megalázó helyzetekbe kényszeríti az idős mestert ez a viszony. A levelek tanúsága szerint is a legszorosabb kapcsolat öccséhez, Ödönhöz fűzte. Az eddig ismert levelek közel egynegyede hozzá íródott, de biztos, hogy ennél sokkal többet írt Rippl az öccsének. Valószínűleg a levélváltás kölcsönös volt, sajnos Ödön írásaiból kevés maradt ránk. Ebből a csekély számú írásból is egyértelműen kiderül, hogy a fiatalabb testvér bálványozta bátyját, fenntartás nélkül elfogadta véleményét. Megtanulta értékelni művészetét, elfogadta művészi elveit és értékítéletét is. Kezdettől fogva hisz abban, testvére nagy művész lesz és minden tőle telhető lelki és egyéb támogatást megad ahhoz, hogy Rippl álmait valóra válthassa. 1894-ben, mikor egy könyvet nyit, melybe nagy gonddal kezdi összegyűjteni a bátyjáról megjelent újságcikkeket, így indítja az első oldalt: „Gyűjtő meg van győződve, hogy az utókor a festő nem létekor elimerőleg fog adózni a művészről, kinek puritán jelleme, anyagiasságtól távol álló művészetért rajongó lelke... domborodik ki minden alkotásaiban; érvényesülni fog halhatatlanságban. " Ödön rajongó szeretete az évek során, az egyre gyakoribb elismertséggel sem változott, minden újabb sikert lelkesen üdvözölt. Ennek az odaadó szeretetnek bizonyítéka Ödön utolsó feljegyzése, mely 1920. novemberében íródott. A budapesti kiállítás fogadtatása ilyen sorok írására késztették: „.. .megboldogult aranyos szüleink.. .ha látnák azt a sok szép csillagot, amely Te feletted illetve mi körülöttünk ide-oda cikázik...Mit szólnának? Talán csak bámulnának. ... Csókol Ödön " Rippl, ellentétben Ödön öccsének mindent megbocsátó szeretetével szemben, sokkal kritikusabb volt. Keményen bírálja öccsének véleménye szerint kezdetben sekélyes ízlését, nyelvtani hibáit, rossz franciaságát, tudálékos fogalmazásait. Könnyen talál hibát, néha a levéltéma felvetésében, néha a küldött élelmiszer állapotában, a számára oly fontos dologban - megfelelő értékű bélyeg hiányában -, az esetleges jó szándékú figyelmeztetésekben stb. Sorozatosan olvashatjuk az ilyen típusú megjegyzéseket: „Tehát te csak édes Ödönöm - nem vagy képes abbahagyni a vészharangozással. Ugy látszik megcsontosodott benned ez a tehetség. Toldalék számba menő megjegyzéseddel egészen elmaradhattál volna" vagy „Nem tudom elképzelni hogy mit lapittotok oly igen? - Mért nem irtok? Az ünnepekre okvetlen vártam valami kellemes újságot vagy mákos és dióspatkót..."vagy „Az igazat megvallva mai leveleddel éppenséggel nem vagyok kibékülve. Az ilyfajta levelezésből nem kérek. Többször kértelek már arra, hogy fordíts több gondot hozzám menesztendő soraidra" Néha, hogy tompítsa a bírálat hangját, kedvességbe rejtve, vagy más szájába adva a kritikát, hívja fel Ödön figyelmét, sokadszorra, hibáira: „Knowles maga nagyon szeret és sokszor mondja, hogy csak az a kár benned, hogy ha valami elakarsz mondani - nagy feneket kerítesz neki és olyan lassan kötöd össze a jól kificzamitott szavakat, hogy lehetetlen bevárni a mese végét. " Ugyanakkor Ödön személyében találta meg azt a bizalmast, akinek minden gondolatát, titkát, kételyeit el merte mondani. Előtte nem kellett szerepet játszani, bátran megvallhatta gyengéit, hibáit is. Minden, kívülálló számára talán bántónak ható megfogalmazás ellenére, kettejük kapcsolata kivételes, különleges kapcsolat volt, megértették egymást, egy hullámhosszon voltak. Ezt érezzük egy édesanyjának szóló levél szavaiból: „Külföldön tartózkodásom óta soha oly szerencsésnek és boldognak nem éreztem magam, mint szeretett Ödön öcsém jelen látogatása alkalmával. Igazán a legjobb testvért a legnemesebb érzelmű embert és az értelmes gondolkozót ismertem fel benne...". Ennek a soha el nem múló testvén szeretetnek megható jele egy gyűrött papírdarab, melyre Rippl-Rónai Ödön 1921. januárjában bekövetkezett halála után írta a következő pár sort: „Édes jó Ödönöm, miért hagytál itt? Nagyon hiányzol, igen nagyon szerettelek. Szegény jó Anyánk mondaná, hiszen ki nem beszéltük még magunkat..." A levelekből megismert kapcsolatok, események, gondolatfüzérek alapján azt vélhetnénk, tudjuk, milyen volt Rippl-Rónai József festőművész, az ember. Kialakulhatott egy olyan kép is róla, hogy önző, kicsinyes, csak a saját érdekeit néző valaki. Ám én inkább úgy fogalmaznék, hogy gyarlóságaival, hibáival együtt is izgalmas, színes egyéniség, összetett jellem, mint mindannyian, egyedi és megismételhetetlen, megismerésre és szeretetünkre méltó férfi, aki mindenek előtt kivételesen jó festő.