Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Knézy Judit: Szemeskályhák Somogyban

„SZEMESKÁLYHA" - A SZOBA ÉKESSÉGE 171 -KNEZYJ., 2001.115.) az egyszerű céhládát és a Szent Flórián napi felvonuláson használt négy darab vörösréz gyertyatartót is 1968-ig, amikor a Múzeumnak adták. Cseh- vagy Morvaországi kapcsolatra utalnak iharosi mesterek anyakönyvi bejegyzései: 1855-ben Matthias Szimcsak és Josephus Holubek esetében Bohemia, illetve „Tinava" (elírás lehet Trnava azaz Nagyszombat helyett, amely fontos kézműiparos központ) van a származás helyénél feltűntetve. (SML katolikus plébánia anyakönyvei, Iharos 1839-75) Zsdállán is feljegyezték Holubek József nevét 1852 körül a fent említett csurgói német céh irataiban, mint mestert, pénzért engedélyezett joggal. Szigetvárott 1830 körül Juhanek Gáspár fehéredényest több ízben bejegyezték a keresztelési iratokba. (SML Szigetvári kat. plébánia anyakönyve 1833. 1837. év) Ezekre a fehér edényesekre, illetve külföldről érkezett tanult mesterekre utaló feljegyzések jelzik, hogy az igényesebb kályhaárut illetve edényt ezekre bízhatták. A XIX. század elejéről való vásári és piaci helypénzjegyzékek szinte minden nagyobb helységben a fazekasok vagy gelencsérek megjelölés mellett külön fehér edényeseket is emlegettek az árusok között, de különösen a Külső-Somogy és a Kapós mente helységeiben, ahol előbb áttértek a fehér mázas edények használatára. Feltehetően ezek a mesterek tudták a díszesebb kályhákat is készíteni. A szomszédos Tolna megyéből is ismert a fehéredényes mesterek tevékenysége: Szakcs, Szekszárd, Gyulaj, Mágocs, akik az ónmázas edényekkel Somogy megyét is ellátták és tovább őrizték ezt a hagyományt, mint a Somogyban élő iparosok és hatással voltak a rangosabb kályhák készítésére is. A somogyi mesterek általában csak a megyén belül látták el a lakosságot áruikkal, csak a Dráván túlra, ahol a szükségesnél kevesebb gelencsér élt, jártak át edényeikkel, kályháikkal vásárokra, piacokra egészen az első világháborút követő országhatár változásokig. (BÁNHIDI BURICS L, 1933. 30.) A kályhásmesterség eszközkészlete A kályha készítéséhez szükséges eszközök jobbára megegyeznek a cserépedény előállítás szerszámaival. E tanulmány keretében ezt nem is részletezzük. A legfontosabb eszköz a formázó korong, a mázőrlő kő vagy henger vagy maimocska és a kemence. (PALÁDI KOVÁCSA., 1991. 601-613.) A bögre, tányér, hagyma formájú kályhaszemek korongon készültek éppúgy, mint a szegletes szélű tálalakú korongolt szemek is. A középkorban a kézi korongot is alkalmazták, de a XVII. századi kályhaszemeket már lábbal hajtható orsós korongon készítették. Utóbbiak esetében a korongra négyszegletes formájú fakeretet tettek, amellyel a tányér formájúra felhúzott darabnak a széleit kívül négyszegletesre formázták. A fakeretet keményfából állították össze, sarkaikon egymásba csapolták és faszegekkel rögzítették egymáshoz. A munkafolyamat a következő: a keretet a korongra helyezik, a kiporciózott agyagot a korongra csapják, ebből tányért korongolnak, azután a tányér szélét szögletesre alakítják ki a kerettel, lemetszik a felesleges agyagot, majd az elkészült kályhaszemet a korongról leemelik. A mázatlan tál alakú szem közepére domború köröket is formáztak. Szintén középkori eredetű a tál közepére mintázott négyes hólyag minta a mázatlan vagy vörösre festett darabokon. Erősítésként olykor a szem talpára vagy szélére ráragasztottak egy-egy réteget. A Nagyberekben élő horvát asszonyok cifrázták a már felállított mázatlan kályhákat saját fantáziájuk szerint. Ritkán előfordult, hogy a somogyi fazekasnak kerek kemencéje volt, kémény nélkül, de az igényesebb, kályhával is foglalkozó mesterek már mindenképpen hosszú kemencét rakattak kéménnyel. A XX. század elején még a szabadban voltak az égetőkemencék. A kályhaszemeket és a csempéket különböző hőfokon égették vagy külön kemencében, vagy ugyanabban csak más-más alkalommal. Az agyagiparos szakiskolák szorgalmazták a kemencék épületbe helyezését, de somogyi mesterek esetén nem sok sikerrel. Szabadtéri kemencét látunk a kaposvári Illés nevű fazekas udvarában a XX. század elején készült fényképen. (MALONYAY D., 1912. 334.p. 722.á.) Az itt látható formát német kemencének is nevezték a Balaton mellékén. (MÜLLER R.-PETÁNOVITS K., 1987. 41-43.) Ugyanennek a fazekasnak kéményes és kémény nélküli kemencéje is volt - amint egy másik fennmaradt kép bizonyítja. A csempék készítéséhez már a késő - középkorban is használtak fadúcokat, később égetett agyagból való negatívokat is. Már a XIV. századból fennmaradtak csempenyomó negatívok is. (PARÁDI N., 1957. 180., MÉRI I., 1957. 187.) A XIX-XX. században a gipsz formák uralták a terepet. A somogyi mesterek az 1920-as évektől Ceglédről hozatták a kész gipsz mintákat. (KNÉZYJ., 1969.275.) A kályhaszemekből álló kályhák esetében a sarkoknál hamarosan megjelentek a negyed, harmad majd fél csempék, azaz felezett szélességű elemek összeragasztva az egész darabokkal. A töredék sarokelemek eleinte vályú, majd sima, legutóbb már domború vagy irókás díszű csempék voltak, utóbbiakat már préselték. A sarokdarabokat még puha állapotban ragasztották össze. Mivel a kályhaszemeket kötésbe rakták, a két egymás feletti sor fiókjainak illeszkedése nem egymás alá, hanem un. kötésbe esett. Kályhanegatívok kellettek mind a lapcsempe, mind a kályhaváll szegesek, peremszegélyek, mind a felső szegesek azaz címerek esetében. A csempe negatívok behelyezéséhez a belső felületen keskeny agyagszalag ráragasztására volt szükség. A falazáshoz vastag sárréteget raktak fel, mert az jó hőtároló. A somogyi kályhások igyekeztek a legközelebbi lelőhelyekről megfelelő agyagot beszerezni. Tudták, hogy a legjobb minőségű tűzálló agyagot a Gömör megyei Poltárról lehet hozatni. Azonban ehhez még helyi agyagokat is kellett vegyíteni, mert magában elsősorban háromlábú lábosokhoz volt jó. Hedrehelyen, Patcán, Szilvásszentmártonban, Szulimánban, Tarcsapusztán, Magyaratádon bányásztak tűzálló agyagot a kaposvári, kadarkúti, hedrehelyi., és a Kaposmentén tevékenykedő agyagiparosok. (KNÉZY J., 1966. 15-16) Iharos, Nagyatád, Vásárosdombó határában általában az