Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)

Varga Éva: Írástudók Somogyban a két világháború között (1919-1939)

ÍRÁSTUDÓK SOMOGYBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (1919-1939) 479 tanári kézikönyvet (ún. vezérkönyvet) állított össze, míg más nótát szerzett, avagy éppen ifjúságnak szóló, illetve népszínművet, esetleg mesét írt. (A társaság somogyi tagjainak életrajzát lehetőség szerint rekonstruálni igyekeztem, ennek eredményét a függelékben közlöm.) A társaság örökös tagjai - kik már az irodalom és művészet terén érdemeket szereztek - harminc pengő egyösszegbeni befizetésével mentesültek az éves tagdíjfizetés alól.

132 Közöttük néhányan nagyobb figyelmet érdemelnek. Példa erre Biczó Ferenc leánygimnáziumi tanár. Annak titka, hogy róla a tanítványok (akik közül még ma is él egynéhány) egyöntetű rajongással beszélnek, egyebek közt az, hogy korszerű szemlélettel és módszerrel tanította az akkori kortárs illetve a „közelmúltbeli" irodalmat, köztük a nyugatosokat, Adyt és Kosztolányit.

133 Écsy Ödön István, a csurgói református gimnázium tanára, aki a nevelő-oktató munka mellett foglalkozott iparművészettel, irodalomtörténettel, sőt verseket, novellákat írt. Pintér Lajos latin-görög szakos, a kaposvári Somssich Pál reálgimnázium tanára, címzetes igazgató, 1929-ben a Berzsenyi Társaság főtitkára. Irodalmi értekezései, neveléssel kapcsolatos cikkei a helyi lapokban jelentek meg. Figyelmet akkoriban liceális előadóként keltett. Kedvenc témái a görög filozófusok (Aristoteles és Piatón) voltak.

134 Az egyesület alapítványi támogatást nem élvezett. Ennek ellenére - igaz, csak csekély, nevetségesnek mondható adományokból - mégis pályadíjakat finanszírozott. Kiadói tevékenységre csak megfelelő „pártolás" esetén vállalkozhatott. A társaságnak ingatlanja nem volt. A liceális előadások, - melyeket a Somogymegyei Iskolánkívüli Népművelési Bizottsággal karöltve szerveztek -, az érdeklődők számától függően, némi bevétellel kecsegtettek. Az ünnepi rendezvények (irodalmi megemlékezések, írói centenáriumok alkalmával tartott ünnepi öszszejövetelek) növelték ugyan a társaság presztízsét, ám pl. az emléktáblák elkészíttetésének gondja is rájuk szakadt. Mégis emléktáblát avattak: Berzsenyi Dániel, Obernyik Károly, Pálóczi Horváth Ádám, Rippl-Rónai József, Roboz István, majd Pete Lajos szülőházán. A lakosság adakozásán s a korabeli „szponzorokon" is múlt az egyesület működőképessége. A tiszteletbeli tagok névsorában szereplők könnyebben ajánlhattak volna fel pályadíjakat, de nem tekintették „fontosnak" a művészetpártolást. (Ez a tudományokkal is hasonlóképp volt. Bizonyítja Csánki Dezső Somogymonográfiájának utolsó néhány lapja, ahol megköszöni a munka megjelentetését segítő adományokat. Többnyire falusi tanítók, plébánosok adakoztak, s nem a sok ezer holdak urai.) Milyen etikai normát, milyen esztétikai színvonalat képviselt a húszas évek végén a Berzsenyi Társaság? Hortobágyi Ágost nemcsak a társaság elnöke, hanem a szépirodalmi szakosztály vezetője is volt. Esztétikai elképzeléseit zenei és képzőművészeti vonalon is igyekezett érvényesíteni. Az alapszabályban megfogalmazott elvek szerint feladatuk a „magyar nemzeti irodalom és művészet ápolása, terjesztése és védelme a felkapott nyugati, nagyrészt erkölcstelen, vagy nemzetközi és hazafiatlan irányzattal szemben. E célból az idegen, külföldi tárgyú tételeket s a becsempészett idegen szavakat lehetőleg kerüli"

135 Ezek valójában konzervatív, elavult szemléletet, nacionalizmust takartak. Az elnök esetében mindez antiszemitizmussal is párosult. Meggyőződhetünk erről, ha a pályázatok bírálatait s Hortobágyinak a tagtársakkal, barátokkal, lapszerkesztőkkel folytatott levelezését megismerjük. Ezekkel bizonyára megértette magát, hiszen hasonló tartalmú írásokat, leveleket ő maga is kapott. Hortobágyi amikor csak teheti, megragadja az alkalmat, hogy kirohanásokat tegyen az „ultramodern" versformák ellen, melyeket szerinte a „hazafias bevándorlók" hoztak divatba, akiken zsidókat ért. Velük szemben persze nemcsak a modernség volt a kifogása. Erről tanúskodik a Barátosi Lénárt Lajossal (kerekegyházai író) folytatott levelezés is. Egyik levelében Lénárt Lajos épp azon kesereg, hogy könyvét képtelen kiadni, mivel előfizetési felhívására mindössze hatvannyolc megrendelés futott be. Akciója sikertelenségét így magyarázza: „Ha zsidó volnék, talán másképen sikerült voina a dolog, mert ha a Khóbi, vagy Náci 25-30 sort le tud írni, összeröffen a zsinagóga s „díszmunkhákhok" alakjában kiadja. A mi fajunkkal ez máskép van. Itt egy nemes gesztussal intéznek el mindent. Ilyesmire nincs pénzünk!..."

136 Herke Mihály szegedi író például, aki törekvéseit Hortobágyiéval rokonította, ekképpen vall irodalomszemléletéről: egy új, vagy inkább régi, de már teljesen elhanyagolt irodalom" felelevenítésén fáradozom. „Közelebbről a népies, a romantikus, az elmúlt, szebb és jobb időket újra visszavarázsoló történelmi tárgyú irodalom újbóli megteremtésére határoztam el magam..."

137 A magas esztétikai normák betartása csak ígéret maradt. A magyar, a nemzeti és a hazafias jelző emlegetése annál gyakrabban fordul elő. Például a Pesti Napló „A magyarságnak, a magyarságért, a magyarsággal" jelszóval meghirdetett kedvezményes „Kék-regény" akcióját Hortobágyi jogosan bírálta ugyan a tekintetben, hogy a meghirdetett nyolc akciós könyv közül csak kettőnek volt magyar a szerzője (Tersánszky J. Jenő A nevelőkisasszony és Benedek Elek Huszár Anna című műve). De legfőbb kifogása nem a megadott jelszó be nem tartása, sőt nem is az idegen írók favorizálása. Azt állította, hogy ő és írótársai a sok behozott idegen mű miatt nem tudják a regényeiket kiadni.

138 Dühös levele nem maradt válasz nélkül: „... a magyar regénytermés könnyebb olvasmányokban meglehetős szegény, ezért kell külföldi írók műveit közölnünk, ami azonban nem jelenti azt, hogy a magyartól elzárkóznánk, sőt!" - szólt a válasz. Arra hívták fel a társaság elnökét, ha tud olyan művekről, melyek a Kék-regény sorozatba valók (érdekes mese, 12 kis ív