Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)
Varga Éva: Írástudók Somogyban a két világháború között (1919-1939)
480 VARGA ÉVA terjedelem, erotika és politika kizárásával), úgy legyen szíves ajánlja figyelmükbe azokat. 139 Erre Hortobágyi megint csak tollat ragadott: Van szerencsém értesíteni, hogy a mi regényeink éppen könnyűek. Könnyebbek, mint a külföldiek! Nem mesterkéltek és magyar tárgyúak." Elsőként mindjárt saját műveit ajánlta, melyek közt - állítása szerint - tizenkét kis ívnél rövidebb terjedelmű is volt. Tartalmilag széles skálájú választékot kínált: társadalmi, történelmi, népies, világháborús és erkölcsi is akadt a készletében. A hazafias, nemzeti tematika hangoztatása a valóságban az igénytelenséget leplezte el. Az 1928-29 telén beérkezett vonósnégyes pályaművek egyikénél Hortobágyi ismét kifogást emelt. Annak ellenére, hogy az ő véleménye szerint is a mű a kiírásnak megfelelően „összhangzó" volt és magyaros motívumokat is tartalmazott, nem nyerte el a tetszését. Ezúttal arra hivatkozott - mivel a darabot túl nehéznek tartotta -, hogy az túl magas szintű technikai tudást igényel, a műkedvelő zenészek nem fogják tudni lejátszani. 140 Hortobágyi a képzőművészeti tárlatok rendezése alkalmából is esztétikai irányt szabott: „Futurista, kubista irányzattal szemben a komoly megértő nemzeti képzőművészetet kultiváljuk és terjesztjük..." - írta 1928. szeptember 13-án a Vasvármegyei Kultúregyesületnek. Hogy mit értett ez alatt? Sokat enged sejtetni erről a pályadíjként felajánlott saját festményeinek tematikája. Pl. 1928-ban két darab (szerinte egy pár) olajfestményét ajánlotta fel az elbeszélő költemény-pályázat nyertesének. Ezekről annyit tudunk, hogy az ún. „megszállott" területek két várromját ábrázolták. 1929-ben, a magyar történelmi színműpályázat alkalmával Kalmár Kálmán drávaszentesi író is az elnök két olajfestményét kapta pályadíj gyanánt. Nota bene: képkeret nélkül! Az író, ha nem tudta volna, hogy mit kezdjen vele, arra is kapott feleletet. „A pályadíjat négyujjnyi széles aranyozott keretbe helyezze, mert abban érvényesül." - írta Hortobágyi 141 . A pályázatok kiírásának célja nemcsak az volt, hogy a tagokat alkotásra ösztönözzék, hanem, hogy a magyar tárgyú, hazafias és erkölcsös témájú irodalom, a magyar motívumú zenei, illetve a dunántúli vonatkozású, történelmi tárgyú képzőművészeti alkotások születését elősegítsék. A társaság iratanyaga között sajnos nem találhatók meg az egykori pályázatok. Az egyik nyertes mű azonban a társaság kiadásában is megjelent, ezáltal széles körben megismerhetővé vált. Követendő mintaként egyúttal a társaság művészeti elképzeléseit is reprezentálta. A Berzsenyi Társaság Hortobágyi nevével fémjelzett korszakából számos kezdeményezés dacára csupán néhány kiadvány született. Első kiadványuk az a költői elbeszélés volt, melyet a társaság 1927-ben elbeszélő költeményre szólóan meghirdetett pályázatán első díjjal tüntettek ki. Szerzője Nemess Ernő, a kaposvári Első Keresztény Biztosító Részvénytársaság vezető titkára, aki egyúttal az irodalmi társaság titkára volt. Tisztviselőként kezdte pályáját, írói sikerekkel is büszkélkedett. Ekkorra már két verseskötete, egy karcolatgyűjteménye s egy operettszövegkönyve látott napvilágot. Az utóbbi szintén pályanyertes, a Szegedi Városi Színház pályázatán első díjjal kitüntetett mű volt. Az 1928-ban, a Berzsenyi Társaság által megjelentetett kötet címe és fő része a „Lakos Ágnes lakodalma", melyen kívül még tizenöt apróbb lírai költeményt tartalmaz a hatvan oldalas könyv. A kötetet Hortobágyi Ágost ajánlotta előszavával. „Romlatlan, ideálisan gondolkodni tudó olvasó lelkének való." - mondja. Idillikus, gondolatokban gazdag, „minden mondata a szóvirágok csokorfonatával van ékesítve", nem szélsőséges, szerzője betartja a költészettan tízparancsolatát, folyékony ritmikájú népmese." - dicséri az előszó. A mai olvasónak más a véleménye. Silány esztétikai színvonalú, giccses, rossz mű született. Javaslom, hogy a művet körülvevő hallgatás falát ezúttal se törjük meg ... Ha ez volt az első díjas, ugyan milyen lehetett a többi? S hogy milyen színvonalúak a kötetben található versek? Többek között ilyenek: „Kicsike! Nézd csak! Ránk szökött az éjjel! A holdnak ezüstje halkan hívogat. A Göncölszekér előállott épen, Fogjuk be a tüzes álomlovakat." 142 Bármily hihetetlen, ez a versike még a jobbak közül való. Szellemi környezetszennyezéssel felérő verseket volt kénytelen eltűrni a nyomdafesték. Jó ízlésűek számára közlésre alkalmatlan „alkalmi" verset írt Prohászka Ottokár halálára (a szentek közösségében Prohászka evilági távoztával új szent támad - Id. Favete unguis с. vers). Ima című versében a kísértés, a lázadás, a vágyak elleni bűntudatos szorongásának adott hangot. A kor hangulatától áthatva irredenta verseket is költött, nagyjából azon a színvonalon, amire egy verstani ismereteknek valamennyire birtokában lévő olvasott, érettségizett ember okvetlenül képes. A kiadványt két értesítő követte, melyek igen fontos források a társaság múltját kutató történész számára. Egy 1929-ben megjelentetett az egyesület újjáalakulásától 1928-ig, az 1930-as pedig az 1929-es év tevékenységéről számol be. A társaság szervezése során, az az alapszabályban megfogalmazott gondolat - miszerint a társaság tagjainak önéletrajzait és fényképeit összegyűjti és az utókornak megőrzi - adhatta az ötletet a társaság elnökének, hogy összeállítsa a somogyi költők, írók és művészek lexikonát. A Somogyi Helikon Hortobágyi Ágost szerkesztésében és saját kiadásában 1928-ban látott napvilágot. A szerkesztő úr a Berzsenyi Társaság elnökeként nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy tudós alapossággal egybegyűjtse a Somogyban több-kevesebb ideig működő, illetve Somoggyal kapcsolatba hozható írók, tudósok, művészek életrajzait. Példaként előtte kiváltképp Szinnyei József nagyszabású müve, a „Magyar írók élete és munkái" című sorozat lebeghetett. Módszeréből legalábbis erre lehet következtetni. Nemcsak a néhai alkotók adatait gyűjtötte össze. A
