Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)

Imrő Judit: A református vallás szakrális tárgyai a Belső-somogyi egyházmegyében

422 !MRŐ JUDIT magyarországi megyékben előforduló török, vagy törökös hímzésű térítőket, melyek Palotay Gertrúd érdeklődését is fölkeltették. A somogyi szakrális tárgyak kutatását 1997-ben kezdtem el, azzal a céllal, hogy az egykori Belsősomogyi Egyházmegye parókiáin még fellelhető, szakrális emlékek feldolgozása kezdetét vegye. A Belsősomogyi Egyházmegye a történeti Somogy déli részének református egyházközségeit foglalta magába. A két, Belső- és Külsősomogyi Egyházmegyét 1952-ben egyesítették. A vizsgálódás kiterjedt a Pápai Református Gyűjtemény múzeumában őrzött - hivatalos nevén Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Múzeuma, belső-somogyi egyházközségekből került tárgyakra is. A pápai gyűjteményeggyüttes két nagy csoportra különíthető el. Atözsanyag a múzeum tulajdonát képezi, a letéti tárgyak 20 esztendőre kerültek a gyűjteménybe, de bekerülésük előtt is használaton kívül, az egyes egyházközségek őrizetében álltak. (S. LACKOVITS E., 1987. 110.) Az úrasztali edényekre vonatkozó kutatás az 1870-es évekig terjed ki. Az úrasztali textíliákat az 1950-es évekig vizsgáltam. A volt Belsősomogyi Egyházmegye parókiáin meglévő valamennyi tárgyat nem volt módom felkutatni, ugyanis számos egyházközség szórvánnyá vált. A parókiákon nincs állandó lelkészi szolgálat, emiatt a régi, használaton kívüli úrasztali felszerelések sorsa is bizonytalanná vált. A bemutatott tárgyak az alábbi egyházközségekből származnak: Alsók (ma Csurgó-Alsok), Alsósegesd (ma Segesd), Bolhás, Csököly, Darány, Magyaregres, Magyarlad, Nagyatád, Nagybajom, Nagykanizsa, Nagykorpád, Somogyjád, Somogyszob. A kutatás további célja a Somogyi Református Egyházmegye valamennyi egyházközségében dokumentálni a használatban lévő, illetve a használaton kívüli szakrális tárgyakat. Mind a parókiákról, mind a Pápai Református Gyűjteményből szép számmal kerültek elő olyan úrasztali edények, amelyek a 18.század elején készültek A kutatások során megismert, a Belsősomogyi Egyházmegye területéről származó szakrális tárgyak közül datálás alapján az 1700-as évszámmal jelölt magyarladi keresztelőkanna a legkorábbi, 300 éves. A legrégebbi úrasztali textíliának a nagybajomi terítő számít, amelybe készítője az 1828-as évszámot hímezte. Évszám nélküli, de mintázata és öltésmódja alapján a nagykanizsai úrasztali kendő 18. századinak bizonyul. A szakrális tárgyak használata A református hitélet elsődleges színtere a templom. A református istentisztelet az őskeresztény istentiszteleti hagyomány szerint történik, amelyet az őskeresztények a zsidóktól vettek át. Az őskeresztény szertartás központjában is az asztalközösség állt, más néven a kenyér megtörése. ( Bibliai utalások: ApCsel 2.26., 5.42. ) A reformáció ehhez a forráshoz nyúlt vissza, mivel úgy látta, hogy a római katolikus egyház eltávolodott a krisztusi egyszerűségtől, és az őskeresztények családias közvetlenségétől. A reformáció célja: visszatérni Jézus erkölcsi normáihoz, és a Biblia kijelentéseihez. (TENKE S., 1991. 111.) A reformáció mozgalma a templom külső, belső megjelenését is új alapokra helyezte. Amíg Luther csak azt távolította el a középkori templomból, ami szerinte a Bibliával ellenkezett, Kálvin viszont a Bibliával nem igazolható összes felszerelést kitiltotta. (KÓSAL, 1990. 463.) Megszüntette az oltárt, tiltotta a képeket, szobrokat a templomban. Ez a tilalom a vallásos témájú, szenteket ábrázoló képek, szobrok lakásban való elhelyezésére is kiterjedt. A hagyományos berendezésű református háztartásokban a vallási hovatartozást a Károlyi Gáspár fordítású Biblia jelezte, továbbá a zsoltárnak nevezett református énekeskönyv. A 20. század elején váltak népszerűvé kisvárosi, falusi környezetben a fekete alapú, falra akasztható bibliai igés táblák, és színes konfirmációi emléklapok. Ezeket a feliratos táblákat gyakran díszítették a református szimbólumok. A lelkészlakok dolgozószobáiba Kálvin Jánost ábrázoló metszet került. Mind paraszti, mind parasztpolgári környezetben a református lakosság körében kedveltek voltak a hazafias képek, dísztárgyak. Tenke Sándor teológiai professzor szerint a templomépületre vonatkozó teológiai szempontok lényege a templom központi terének visszaállítása azzal a céllal, hogy az Isten igéje által egybegyülekező közösség az Úr asztala körül foglalhasson helyet, mint egy nagy család a feltámadás örömében. Ez az őskeresztény evangéliumi kultuszból felelevenített templomstílus a papi közbenjárás kiküszöbölésével nem annyira a kereszt és a bűnbánat, inkább a feltámadás és az új élet, tehát a hit örömének hangsúlyozására törekedett. (TENKE S., 1999. 111.) így a református templom fő helye az úrasztala, ahonnan a szentségeket kiszolgálja a lelkész, a mögötte álló szószék az igehirdetés helye. Ezek az épület középpontjában kerültek elhelyezésre, ezzel is szakítva a katolikus szentélyek hagyományával. A református egyház két szentséget ismer el, az úrvacsorát és a keresztségét. Az úrvacsora az utolsó vacsorára és Jézus Krisztus halálára való emlékezés. ( Bibliai utalás: 1Kor 11, 23 ) A katolikus tanítással ellentétben, „a református teológia szerint az úrvacsora jegyei nem változnak Krisztus testévé és vérévé. Az úrvacsorában a kenyér megtörése, és a bor kitöltése az a szabadító jel, ami Krisztus teljes odaadásáról beszél." (TENKE S., 1990. 120.) A kenyérrel és borral történő úrvacsora kiszolgáltatásának kellékei: kenyértartó tál, kenyérosztó tányér, bortartó úrasztali kanna és úrasztali pohár. Az úrvacsorára a 19-20. században a magyar nyelvterület egészén általános jelleggel a református gyülekezetekben, böjt első vasárnapján, húsvét vasárnapján, pünkösd vasárnapján, „újkenyérkor", „újborkor" és karácsony első napján került sor. „Újkenyérre" augusztus utolsó vasárnapját jelölték ki, ekkor cserélték ki a szószékkoronára évről-évre elhelyezett díszes fonású búzakoszorút. Napjainkban az augusztus 20-át követő vasárna-