Somogyi Múzeumok Közleményei 10. (1994)

Bálint Zs.1994: Magyarország lepkéi a természetvédelem tükrében The butterflies of Hungary in the scope of nature conservation

198 BÁLINT ZSOLT klasszikus Budapest-környéki gyűjtőhelyek legnagyobb része ma már nem létezik a város terjeszkedése miatt. A ligurica főként a Mecsek, a Dunántúli- és az ÉszakiKözéphegység szubmediterran jellegű bokorerdeiben él, igen lokális, de a populációk egyedszáma rendkívül magas. Mindkét taxon természetvédelmi besorolása bizonytalan, Angliában a M. árion az egyik legtöbbet kutatott faj (Thomas 1989), hazánkban az említett taxonpár eddig igen kevés figyelmet kapott, bár egyes populációk eltűnését már jelezte a legújabb irodalom (D/eíze/1990). 25 Maculinea nausithous és M. teleius - higrofil fajok, főként vérfüves láprétjeinken élnek, de az utóbbi szélesebb ökológiai tűréshatárt mutat, szárazabb, időszakosan kiszáradó helyeken is előfordulhat. így a teleius országszerte elterjedt, míg a nausithous-t eddig csak a Dunántúl nyugati és déli területeiről mutatták ki. Hazánkban több természetvédelmi területen vagy tájvédelmi körzetben is előfordulnak, de a magyarországi populációkat még senki sem vizsgálta. Érdemes lenne a két faj összehasonlító vizsgálatával foglalkozni, és a hazai megfigyeléseket összevetni a nyugateurópai populációkon végzett eredményekkel (pl. Thomas 1984). 26 Maculinea xerophila - átmenetileg mint önálló fajt említem, de véleményem szerint csupán a higrofil alcon ökológiai formája. Az irodalom (pl. Kudrna 1986, Geiger 1987, Dietzel 1989, stb.) ezt az alakot helytelenül azonosítja az alpesi M. rebeli-ve\ és emeli önálló faj rangjára Berger tévedése nyomán (Id. Bálint 1989). Az igazi M. rebeli kifejezetten magashegyi faj, míg a xerofil vagy mezofil körülmények között tenyésző xerophila a Palearktikum nyugati felében (az Altáj hegységtől az Atlanti óceánig) széles körben elterjedt és szimpartikusan fordul elő a higrofil а/сол-nal (Bálint 1989 és 1991). A xerophilia Magyarországon a Gentiana crutiata-va\ együtt széles körben elterjedt, jellemző élőhelyei a hűvösebb mikroklímájú sziklagyepek, töbörrétek és erdőirtások. Megfigyeléseim szerint könnyen kolonizál újabb élőhelyeket: A Dunazúg-hegységbeli Kétbükkfanyereg alatti bükköst kb. tizenöt éve vágták ki, majd ezt követően telepítették be lucfenyővel. A Gentiana crutiata megjelenésével az irtásrét igen magas egyedszámú M. xerophilia populációnak ad életteret (saját mf.). A pannóniai populációk biológiája nem ismert. 27 A farkosboglárkák (Satyrium, Fixsenia, Neozephyrus és Thecla fajok) helyzete tisztázatlan, az itt közölt adatok csak feltételezettek. Velük kapcsolatban csupán szórványos megfigyeléseim vannak: A S. ilicis régebben a főváros környéki mészköves területek karsztbokorerdeiben igen gyakori volt. Újabban több ismert régi élőhelyéről eltűnt, pedig azok látszólag érintetlenek maradtak. A S. acaciae sziklagyepekben, homokpusztaréteken, ahol nagyobb Thymus állományok virítanak, igen gyakori. A S. spini, a F. pruni és S. w-album párásabb mikroklímájú erdők szegélyeiben, bozótosokban helyenként gyakori lehet, bár állományaik Budapest környékén, ahol a régi adatok szerint szép számban előfordult mindkét faj, az utóbbi években erősen megfogyatkoztak. A N. quercus még általánosan elterjedt, és ott, ahol nagyobb kiterjedésű meleg bozóttölgyesek vannak, megfigyelése könnyű; egyébként a lombkoronaszintben tartózkodik, csak délelőtt látható a melegebb talajfölötti rétegekben. Ez utóbbi faj a palearktikum keleti felében igen nagy fajszámot elérő Neozephyrus génusznak egyetlen nyugati képviselője. A taxon sem biológiájában, sem alaktani jellegzetességeiben nem különbözik annyira keleti rokonaitól, hogy külön génuszba kellene sorolni (Id. Fiedler 1991). A T. betulae kóborlásra hajlamos, első generációja igen ritka, ám ősszel helyenként nagy számban is felléphet. Egészen az őszi fagyokig repül, ilyenkor példányai akár szélnek erősen kitett hegygerinceken (pl. Börzsöny: Nagymánna), vagy a városi parkokban is előfordulhatnak. A Palearktikum nyugati felében előforduló farkosboglárka fajok biológiája kevéssé ismert, míg a TávolKeleten, illetve Észak-Amerikában, ahol számos képviselőjük található, ökológiájuk meglehetősen jól kikutatott. 28 Plebejus idas - hazai populációi alig ismertek, a Természettudományi Múzeum gyűjteményében is igen kevés hazai példány található. Az irodalom szerint országszerte elterjedt (Gozmány 1968), de véleményem szerint a faunisztikai adatok legnagyobb része téves határozáson alapul. A Zempléni-hegységben (Rostalló: Nagy-Gereben, 400 m, déli és délkeleti lejtők) olyan xerophil szilikát sziklagyepekben fordul elő, amelyeket részben Quercus cerris L. és Quercus petraea (Matt.) Lieb, bozótos borít. A talaj savanyú, és a faj elterjedése is azt mutatja, hogy savanyú talajú biotópokhoz ragaszkodik. Ez egyben meg is magyarázná hazai ritkaságát. A pannóniai idas biológiájáról az imágók repülési idején kívül semmit sem tudunk. 29 Plebejus sephirus és P. argus - az utóbbi időkben számos taxonómiai és ökológiai munkában foglalkoztam P sepirus-sza\ (magyarul: Sá//nM991a, 1992a, Fiedler és Bálint 1993a, angolul: Bálint and Kertész 1989 és 1990, Bálint and Fiedler 1992). Jelenleg két populációja található természetvédelmi területen (Fót: Somlyóhegy, Tokaj: Kopaszhegy oldal). Foton a faj védelme nem megoldott, számos negatív hatás éri az élőhelyet (illegális szemétlerakás, moto-crossozás, fenyőtelepítés, katonai tevékenység). A tokaji populációt most mérik fel (KLTE Debrecen, dr. Varga Zoltán), míg egy fótközeli populáción a MTM végez populációdinamikai vizsgálatokat (dr. Ács Eszter). A fajjal kapcsolatos taxonómiai ismereteket, illetve ökológiáját és védelmi vonatkozásait a fent idézett dolgozatok részletesen tárgyalják. A nálunk még gyakori, de a nyugati államokban már veszélyeztetett P. argus (Ravenscroft 1990) hazai populációinak életmódjáról szinte semmit sem tudunk. A hazai irodalom polifág fajnak tünteti fel, pedig megfigyeléseim szerint kolóniái monofágok, vagy sztenolifágok. Ez megmagyarázza a faj rendkívüli földrajzi variabilitását és a hernyók majdnem obligát-jellegű mirmekofiliáját (Id. Fiedler és Bálint 1993a). A P. argus hazai populációinak kutatása mindenképpen igen érdekes eredményeket ígér. 30 Polyommatus admetus és P ripartii - a P admetus elszórt populációi országszerte megtalálhatók, de pl. Budapest környékéről, ahol pedig régebbi adatok szerint igen gazdag kolóniái éltek (MTM Allattára: Fenyőgyöngye, Farkas-völgy, Hármashatárhegy) teljesen eltűnt. Az utóbbi évtizedben elszórt adatai mellett (Buschmann 1985, Gyulai 1977) csak két erős populációjáról tudunk (Vác: Naszály, Torna: Zádorfalva). Mindkét helyet káros antropogén hatások érik, annak ellenére, hogy a naszályi élőhely természetvédelmi területen van, A hazai admetus ökológiája nincs kikutatva, amely különösen fontos lenne ahhoz, hogy védelmére megfelelő programot lehessen kidolgozni. A MTM gyűjteményében egy budapesti P. ripartii példány található, amelyet korábban téves adatként kezeltem (Bálint 1989), de a kárpátmedencei lepkefauna történetének ismeretében, előfordulása egyáltalában nem lehetett valószínűtlen: Macedóniában együtt fordul elő a már hazánkból kipusztult illetve eltűntnek tekinthető M. russiae és P. sidae fajokkal, így lehetséges, hogy velük együtt tenyészett Budapest környékén. Újabb adat híján kipusztultnak tekintjük. 31 Polyommatus amandus - hazánkban mészköves területeken mindenütt előfordul. A populációk szétszórtak, egyedszámuk alacsony. A fajt az utóbbi években több, „új lelőhelyen" is megfigyelték (vö. Gozmány 1968). Valószínű, hogy terjedőben van (vö. Kudrna 1986). Biológiáját hazánkban még senki sem kutatta, így pl. a hernyók tápnövényéről sincs biztos tudomásunk. Fazekas (1987) a fajra vonatkozó régi faunisztikai adatokat összegyűjtve mutatott rá rövid cikkében az amandus-szal kapcsolatos szisztematikai problémákra, amelyek egyébként az egész Po/yommafus-csoportra jellemzőek. Érdemes lenne valamelyik hazai populációt élőhelyén vizsgálni.