Somogyi Múzeumok Közleményei 10. (1994)

Natanson: Festőportrék (Siklósi Zoltán)

NATANSON: FESTŐPORTRÉK 255 tük föl a tárlaton. A képen ismeretlen név állt, melyről addig egyikünk se hallott. Bonnard, Vuillard, Vallotton, Ker Roussel, s azt hiszem, még Maurice Denis is egyként elismerte az ismeretlent, aki teljességgel az volt, hisz akkor még Maillolról, Rippl-Rónai barátjáról sem tudtunk. Hamarosan mindnyájan megismertük. Erősen barna, szép szál ifjú ember volt, sűrű, sötét bajszát folyton simogatta. Kissé darabosnak tűnt, de csak addig, míg visszafogottan, lehajtott fejjel első szavait ki nem ejtette. Hallhattuk olykor rosszmájú és csalafinta kérdéseit, melyekre nem is várt választ. Habozó beszédét, mely szándékos is volt, meg nem is. Mondatait, melyek kiejtése idegenül csengett, mégis dallamosan, s ő volt az első, aki hangosan nevetett rajta, s vidáman fogadta, ha vele együtt nevettek. Megismertük szelíd mosolyát, miközben fehér fogai megvillantak. Sötét szemének mélyéről jövő ravasz, lapos, fürkésző pillantását, mely sokszor hízelkedő is volt, még inkább, mint mozdulatai. Időnként tettetett, hatásvadászó meglepődéseit. Egyszóval egy vonzó és igazán szeretetre méltó egyéniséget ismertünk meg benne, aki hol gyermekien kedves volt, hol kiváló, tájékozott műértő, s aki úgy tetszett, csak engedelemre vár, hogy nevethessen, s már hahotázik is, s még kacajának is volt dallama. Megismertük végül ütemes, egyik lábáról a másikra s előrehaladtában ringó járását, amelyről nem tudhattuk, hogy mikor folytatja hirtelen egy magyar tánclépéssel. ízes, kitűnő humorát még nem szoktuk meg, és a lelkesedését is alig, amivel rokonszenvesen fejezte ki vonzódásait, de tudomást se vett arról, amitől viszolygott. Szóval, még csak látásból ismertük, amikor nem sokkal a Mars-mezei tárlat megnyitása után megjelent egyikünk konyháján. Kötényt kötött magára, s a vendégek és a szolgálólányok buzgó segítségével, nagy ígéretek, füstölgő serpenyők, magyarázatok és kacagások közepette mesteri módon elkészített egy színmagyar fogásokból álló vacsorát. Olyan paprikásan tálalták föl, hogy a meghívottak csakhamar a feje búbjukban érezték a szájpadlásukat, a nyelvük meg a fülükig dagadt. Ez persze nem gátolta s a tokaji sem, sőt ellenkezőleg, Vuillard-t, Vallottont, Bonnard-t és egyikünket sem az egész hölgy- és férfitársaságból, hogy tombolva ne fogadjuk az egymást érő vidám magyar nótákat, amelyek refrénjét kórusban harsogtuk Rónai után, aki erővel belénk sulykolta. Az énekszó a kitárt ablakon át az udvarra szállt, egykettőre minden ablakban csüngtek... * * * Hamarosan mindannyian közelről megismertük egy földszintes, nagy lakás kopár falú, igen szerény bútorzatú szobáit, ahol nem volt semmiféle fölösleges díszítés, de egy-két kalitka s egy akvárium azért akadt. E Neuilly-ben lévő szállás tágas szobáit és kertjének hatalmas fáit Rónai megosztotta egy fiatal skót festővel, aki még nála is jobban rajongott Whistlerért. Újdonsült barátunk, vászonkalappal a fején már reggelente ott élvezte a paprikával pirosított száraz szalonnát s a kemény kolbászt. Lebilincselő mosollyal kínálgatott belőlük vékony szeleteket egy pohárka hazai pálinka kíséretében. Rónai állandóan azonos szívélyességet mutatott, amely nekünk úgy tűnt, mindig hálás, sőt udvariasságból csodálkozó a jó fogadtatásért. Akik meglátogatták, sokszor láttak a társaságában egy komoly arcú hölgyet, aki fekete szalagokat viselt a hajában, néha egyszerűen eltűnt, a hangját sem ismerték sokáig. Mindenki a festő honfitársának hitte volna továbbra is a titokzatos barátnőt, ha a bájos Lazarine egy szép nap, igaz, csak évekkel később egy nagy véletlen folytán, el nem árulta volna annak a burgundiai falunak a nevét, ahol született. * * * Távozásuk után is hallottunk Rónaiékról, a legtöbbször Mailloltól, akivel időközben mindannyian rajongó barátságot kötöttünk. Megtudtuk, hogy Budapesten Rónai a legnevesebb magyar festő Munkácsy óta, akinek nagyszabású katolikus festészetét és feleségét, kinek szabadosságát a külföld nagyzolásának tartották, a párizsi előkelő társaság a lehető legtöbbre becsülte a század végén. Estélyeiken úgy tolongtak, mint hajdan azon, amelyiken még hallhatták magyar honfitársukat, a nyolcvanas éveihez közelítő Lisztet zongorázni. Rónai valami ettől eltérőt vitt magával hazájába. Először számos fényűző otthont alakított át, felhasználva a Párizsban, az art nouveau úttörői körében, így Bengnél szerzett tapasztalatait. Tudtuk, hogy teljesen újjávarázsolta többek között a Batthyányak vagy az Andrássyak pompás palotájának egész berendezését a parkettától a mennyezetig, beleértve a kristályokat és ezüstneműket is. * * * Budapesten alkalmam volt viszontlátni Rippl-Rónait. Sem az idő, sem honfitársai elismerése nem változtatott rajta semmit, csupán kigömbölyödött. Bajszát, amely talán még tömöttebb lett, éppúgy simogatta, éppúgy hajolt előre, mikor figyelt vagy nevetett, s járás közben pocakos teste éppúgy kacsázott, mint azelőtt. Elvitt néhány műkedvelőhöz, s láthattam, hogy a fogadtatását ugyanolyan szívesen veszi, mint a miénket valaha. Kajánkodva, ferde pillantással hallgatott bennünket, most is mosolyra készen, s ugyanazokat az elcsodálkozásokat mímelte, éneklő hangján a franciát most is elhibázta, hogy nevettessen, s ő maga is hahotázzon rajta. Egyszer magával vitt, hogy megmutassa a csárdást, s őt is láthattam, amint derekasan ropja piruettezve és bokázva, s ujjai a szeméig pödörték a bajsza hegyét.