Somogyi Múzeumok Közleményei 10. (1994)

Natanson: Festőportrék (Siklósi Zoltán)

256 NATANSON: FESTŐPORTRÉK Bátran hú maradt ifjúkori álmaihoz Budapesten. Becsülettel, ízlésére hallgatva festett tovább, azt szerette, amit addig is. Ha megértetnie nem is sikerült, de elfogadtatta a XIX. századi francia festészet legjavát és Whistlert. Több képtárban láttam jelentős műveket, amelyeket ő ajánlott megvételre. De bejuttatta oda barátai, Maillol, Vallotton s különösen Bonnard és Vuillard munkáit is. Nevüket éneklő, öblös hangján mindvégig egyformán és helytelenül ejtette. * * * Fiatalon halt meg Magyarországon. Távozása mindannyiunkat lesújtott, de hiányát nem csak mi fájlaltuk. Vidámsága, lendülete, kajánkodó és nevető - nevettető kedve, ha rá emlékezünk, mindig mosolyt csal ajkunkra. Végül ez a mosoly is egyszer elhal, mint az a dallam, amely néhány ütemmel még tovább zeng bennünk... PAUL SÉRUSIER Amiképp másvalaki feltűri ingujját és a tenyerébe köp, mielőtt munkához lát, Paul Sérusier karját kitárva, lengő szakállal akképp lépett mindenki felé, akit meg akart hódítani eszméinek. S mindenki ilyen volt. Minden festő, akivel a Revue blanche szerkesztőségében találkozott, szép sorjában, s akik már itteni együttműködésük előtt kis baráti kört alkottak. Öszszejöveteleik a továbbiakban az Oeuvre-nél folytatódtak, ahol Paul Sérusier és Maurice Denis, sőt Lautrec is, díszleteket festett, Vuillard pedig híres programjainak feketéit nyomatta ki. Szóval Sérusier valósággal rárontott mindenkire. Eközben kizárólag saját gondolatmenetével törődött, valamint a közbevetésekre (ha ilyet egyáltalán merészeltek tenni) adott visszavágásaival, no meg azzal, hogy a beszéd közben szemébe, sőt ajkára hulló hosszú vörös hajfürtjeit elhessegesse, melyeket ékesszólása lobogtatott kivörösödő arca körül. Ennek az első pillantásra határozott férfinak eléggé különös tulajdonsága volt egész lényén elömlő lágysága. Olyannyira, hogy kiabálásait követően minden keménységet nélkülöző vonások ültek ki rajta. Állkapcsa elernyedt, s azt lehetett hinni, keze csonttalan. Hadonászása hajlékony lett, de ennek élénksége látta kárát. Akár így történt, akár nem, ez a puhaság meglepetést, sőt csalódást okozott. Szenvedélyes szónok volt mindenképpen. Gyakrabban meggyőző, mint csípős. Olykor mennydörgő s hihetetlenül gúnyos. Éles elméjű dialektikus lévén csaknem annyi filozófust olvasott, mint Maurice Denis, s minden féle korszak és ország festészetét ismerte, így az égvilágon mindenkin éppoly könnyedén diadalmaskodott, mint lobogó hajfürtjein és a füstgomolyokon. Akár mesterét, Gauguint vagy Fichtét, akár barátunk, Verkade zord esztétikáját magyarázta, aki bencés szerzetes lett, s festőként tanítványa volt, s így őt is kioktatta, akár az újplatonista filozófia volt előadásának tárgya, akárhányszor Paul Sérusier elragadtatottságának lett igaza. CHARLES COTTET A századvég és a századelő festői között, akiket Maurice Denis Tiszteletadás Cézanne-nak című festményén Odilon Redon köré csoportosítva örökített meg, vagy akiket Félix Vallotton Ker Roussel és önmaga között ábrázolt, szerepel majdnem az összes pszeonabi, csaknem mindazok, akik a Revue blanche és kiadásainak lapjait illusztrálták vagy metszeteket adtak számára. Valamennyiük közül Vuillard és Bonnard lett a leghíresebb. A többiek sorából Odilon Redonon kívül, aki jóval korábbi nemzedékből való, Maurice Denis-t, Ker Rousselt és Félix Vallottont szintén szárnyára kapta a hírnév, de őket kevésbé dédelgették. Charles Cottet talán elsőként szerzett nevet, s már a Nemzeti Társaság megalakulásakor, ahol nagyon divatos volt. Dicsősége mindazonáltal a legrövidebb ideig tartott. Fiatalon halt meg, s a közönség hamarosan szinte elfeledte. Charles Cottet az elsők között van, akik festészete számára Bretagne lett a kiválasztott, kedves föld. Az ő Bretagne-a miben sem hasonlít Gauguinéra. Egyáltalán nem papos szellemű Bretagne ez, s távolról sem kacérkodó, inkább egy érzelmes Bretagne, tengerre szálló, komoly tengerészekkel, akiket fehér fejkötős menyasszonyaik soha nem látnak viszont. Igazi festőként festetta le e tájat, komorabban, mint bárki más. Feketéi és sötétzöldjei, fehér színeivel egyetemben módfelett tehetséges koloristára vallanak, s ha nagyméretű képei kevésbé bizonyultak időtállónak, e színei rendkívül kellemes színharmóniái maradnak a múzeumoknak. Ő maga távolról sem volt oly komor, mint festészete. Sok darabosság, még több vidámság jellemezte. Joviális fickó volt, erőteljes, dallamos, szavojai kiejtéssel. Bár markáns vonásai voltak, első pillantásra alig lehetett észrevenni a fejéből más egyebet, mint egy terjedelmes vörös szakállt, nem kevésbé bozontos és lobogó hajzatot, melyek közül két mély szeme alig látszott ki, s az arcának is eléggé vörösnek kellett lennie, hogy mégoly tekintélyes orrával ne tűnjön el. Gyakran és hangosan nevetett, ilyenkor látni lehetett fogait, egy kis sárgát e tenger vörös szín között. A lapos sapka jobban állt neki, mint a cilinder, amit időnként illendőségből viselt Párizsban, ahol egyébként zárkózottnak tűnt. A szabad levegőn szertelensége szertefoszlott. Nem kevésbé, mint ezeknek a nagyon rőt színeknek illata. Mihelyt kissé közelebb kerültünk ehhez a mozgékony, megtermett legényhez, aki messziről szinte gorombának tetszett, örömmel fedeztük föl, hogy való-