Somogyi Múzeumok Közleményei 10. (1994)

Géger Melinda: Galimberti Sándor művészete

GALIMBERTI SÁNDOR MŰVÉSZETE 245 a különböző festői szemléletek egymást ellenpontozó és ugyanakkor érlelő kölcsönhatását, a festői sza­badságot képviselte, és válságos időszakokban ez a szellemi szabadság vált kérdésessé. 1902 nyarára épphogy átvészelték az első mélypontot, a Hollósy és növendékei távoztával maradt űrt. (A telep mun­kájának színvonala, a növendékek száma is csökkent ebben az időben.) 1903 nyarán újabb lendülettel kez­dődik a munka, részben a korábbi évek tanítványai­val, részben az újonnan érkezőkkel. Galimbertin kívül most jelenik meg Nagybányán Perlrott Vilmos, visz­szatér egy évi kihagyás után Czigány Dezső. A ko­rábbi nyarat is Nagybányán töltő fiatalokkal (Czóbel Béla, Ferenczy Valér, Bornemisza Géza, Börtsök Sa­mu) erős, tehetséges csapatot képeznek, és később Boromisza Tibor is csatlakozik hozzájuk. A korabeli forrás így emlékezik erre az évre: „1903-tól átalakult a kolónia. Új művészgeneráció fejlődött, más, erő­sebb, mint a régi. Fiatal festők jöttek. Nem az ottma­radt festők egyénisége vonzotta őket, sem a „korrek­túra", hanem a vidék festői motívumai. Az új festők kevesebb zajjal, nagyobb munkakedvvel láttak a do­loghoz. Négyen-öten összeálltak közös modelltartás­ra „Szabad Festőiskola" név alatt". 4. kép. Galimberti Sándor: Ülő parasztasszony (1904) (Fotó: Gáspár Boldizsár) Valószínűleg az 1904-es nagybányai tartózkodás idejéből származik Galimberti egyik, a kaposvárhnú­zeumban őrzött műve, az Ülő parasztasszony (4. kép). Keltezésre utaló évszám nincs a képen, de a bal alsó saroknál teljesen kiírt szignó után Nagybá­nya bekarcolt neve látható. Ennek alapján egyértel­mű, hogy itt készült a festmény. A visszafogott színe­zés, a viszonylag kötött, tanulmányszerű beállítás és egyszerű kompozíció alapján arra is következtethe­tünk, hogy mindenképpen a párizsi időszak előtt ke­letkezett. Az Ülő parasztasszony alapvető, és egyben legegyszerűbb téri viszonyok figurán belüli meghatá­rozására törekszik. A közepes méretű kép egy fejken­dős, bőszoknyás fiatal nőt ábrázol a szabadban, aki ölbe tett kézzel ül egy széles, támlás széken. Első pillanatra meglepő a kép tematikája: Galimberti is­mert oeuvre-jén belül eddig az egyetlen olyan alko­tás, amely tárgyában az ún. vidéki élet témaköréhez közelít. A festőt későbbi képei alapján kifejezetten városias-polgári témák: városképek, csendéletek al­kotóiként tartja számon a művészettörténeti iroda­lom. Az Ülő parasztasszony ebben az életműben egy érdekes kivételnek számít, amit megmagyaráz, hogy mind a nagybányai festők, mind az 1904-től kezdve Técsőre áttelepülő Hollósy-féle kör alkotásaiban né­ha fel-felbukkannak a vidéki, esetleg kifejezetten fa­lusias, paraszti életből vett jelenetek. Ugyanakkor az Ülő parasztasszony kapcsán meg kell állapítanunk, hogy Galimberti által nyújtott megoldás egyáltalán nem anekdota, illetve életképszerűség felé viszi a képet, inkább tanulmányszerű szűkreszabottsággal a figurára teszi a hangsúlyt. Egyidejűleg feltűnő a mo­dell beállításának természetessége és az a laza fes­tőiség, amivel a művész a témát kezeli. Más nagybá­nyai festőkkel összevetve ebben az időben még leg­feljebb csak Ferenczy műveit jellemzi az illusztratív szemlélet meghaladásának hasonló igénye. Ugyan­akkor Galimberti az életképi jelenetet a festői látás olyan fokú felszabadultságával és frissességével ra­gadja meg, ami Nagybányán 1904-ben még teljesen újszerűen hat. A magyar művészetben talán csak Va­szary 1905 körüli parasztképein (Vőfélyek, Alvó pa­rasztfiú) találkozunk Galimbertiéhez fogható laza ecsetkezeléssel. A nagybányai festők számára oly fontos motívum, az inspiratív táj feltűnő módon szinte semmiféle sze­repet nem kap, mindössze egy halványan felderengő, alig észrevehető dombszerű alakzat sejlik fel a távol­ban. A festmény előterét a női alak és a szék átlós kompozíciójú tömege tölti ki, míg a hátteret a szinte differenciálatlan levegőpára képezi. Szembetűnő a kompozícióban az erőteljes fény-árnyék hatásokra, ezek jelzésszerű plasztikai értékeire történő határo­zott utalás: a női alakot e sötét-világos síkok képezik, végtelenül egyszerű, de karakteres módon. A tónusok differenciáltsága az arcon a legfinomabb - különösen szépen csendül meg a fül rózsaszínjeiben és az orr árnyalataiban, míg lefelé haladva a szoknyán át a

Next

/
Oldalképek
Tartalom