Somogyi Múzeumok Közleményei 9. (1992)

Héra Zoltán:1992 Kaposvár környéki gyűjtőhelyek szárazföldi csigáinak faunisztikai, állatföldrajzi vizsgálata Faunistic and zoogeographical examination of the terrestrial snails in the gathering areas around Kaposvár

KAPOSVÁR KÖRNYÉKI GYŰJTŐHELYEK CSIGÁINAK VIZSGÁLATA 251 10% fölé emelkedik, vagyis tavasszal a harmadik, őszszel pedig a nyugati után a legsűrűbben jelentkező szélirány. Látszik tehát, hogy a kettős csapadékmaximum nem csak szubmediterrán jellegű, hanem jórészt Földközi-tengeri eredetű is. Nyáron viszont a nyugati és keleti szelek uralkodnak, s ez a körülmény magyarázza azt, hogy a terület nyáron is viszonylag csapadékos. A terület általában feltűnően szélcsendes, különösen az ősz és a tél. A hőmérséklet jellegét tekintve a terület éghajlata eléggé meleg, az évi átlaghőmérséklet 9,9 C° körül ingadozik. A hőmérséklet évi eloszlása kiegyenlítettnek mondható. A tél feltűnően enyhe, az egész terület a januári -1 C°-os izotherma vonalán belül esik. A nyár kiegyenlítetten meleg, szélsőséges forróságról egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen a júliusi középhőmérséklet átlagosan 20,3 C, ami dombvidéki viszonylatban nem magas érték. Szubmediterrán jelleget áru! el a tél feltűnően csapadékos volta is. A hótakaró átlagos magassága 9-10 cm, ami feltétlenül jó és biztonságos áttelelési lehetőséget nyújt a csíranövények és lágyszárú növényzet számára. Az erdők számos örökzöld növényét (Ruscus, Hedera, Vinca) megóvja a kifagyástól. Ilyen vastag hótakaró a Mecsek és a Dél-Dunántúl után csak a Középhegység magasabb pontjain jelentkezik. A növénytakaró szempontjából jelentős, hogy a 720 mm feletti évi csapadék 55-60%-a vegetációs periódus folyamán hull le. Talajviszonyok A területen négy genetikai talajtípus található meg {StefanovitsSzücs 1961). A legelterjedtebb az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, mely a vályogos lösz alapkőzeten, az adott klímaviszonyok mellett tipikusan kialakul és a terület jellemző zonális talajtípusának tekinthető. A terület második legelterjedtebb talajtípusa a barnaföld vagy Raman-féle barna erdőtalaj. Elsődlegesen a Kapos-völgye feletti dombokon és a KeletZselicben alakult ki. A dombhátak között fekvő völgyekben a fekete színű réti talajok elterjedtek. A lápos réti agyagtalaj a patakok árterületén fordul elő. Növénytakaró A dombvidékek természetes növénytakarója valamikor a cseres tölgyerdő és az egyéb savanyodó talajú erdő volt, a Zselicben az illír jellegű bükkösök és gyertyános tölgyesek alkotják a Mecsekre is kiterjedő erdőtakarót. A Dráva és a Kapós, valamint ezek mellékvizeinek völgyében az ártéri ligeterdők alkották a természetes növénytakarót (Frisnyák 1984). A völgyekben a ligeterdők helyén ma már jórészt mocsárrétek, örökzöld rétek találhatók {Józan 1984). Napjainkban a Zselic területén nincs egyetlen olyan pont sem, ahol az őseredeti természetes flóra tanulmányozható lenne {Lehmann 1971). A Dél-Dunántúl egész területe Magyarország florisztikai-növényföldrajzi beosztása szerint az lllyricum flóratartományhoz tartozik, annak Praeillyricum néven önálló flóravidéke. A Zselic önálló flórajárásként nem állja meg a helyét, a Mecsek flórájával való kisebb egyezése miatt a Somogyicum flórajáráshoz kapcsolható {Borhidi1984). // A gyűjtőhelyek leírása, a gyűjtések időpontja, módja Malakofaunisztikai, ökológiai és állatföldrajzi vizsgálatokat a Zselicségben Gebhardt Antal végzett 1957 augusztusában és szeptemberében. Munkájával vizi-, mocsári- és erdőtársulások faunáját derítette fel. Az előkerült fajokat ökológiai szempontból jellemezte. Kutatásaim során az általa vizsgált területek jó részén magam is gyűjtöttem. Újabb adatokat jelentett munkámhoz a Pintéret. al. (1979) által szerkesztett Mollusca elterjedési térképek, valamint az Újabb adatközlés és helyesbítések Hl. {Pintér-S. Szigethy 1979, 1980). Az e munkákban jelzett és az általam fellelt fajokat az 1. mellékletben foglaltam össze. A rendszertani sorrend megállapításakor Kerney et. al. (1983) munkáját vettem alapul. /. Gyűjtőhely: Ropoiyi-erdő (UTM kód: YM 02) kz erdő egész területén túlnyomóan illír bükkös társulás uralkodik. A patakmenti völgytalpakon égerliget erdő, a keleti és déli részeken ezüsthársas-cseres erdő, a déli lejtőkön gyertyános-tölgyes a jellemző. „Többezerholdas rezervátum, melyben a kidőlt fatörzsek érintetlenül a helyszínen korhadnak. A megszakítás nélkül mintegy 6 km hosszúságban húzódó erdőt széles rét osztja két részre, melyen - helyenként elmocsarasodó - patak folyik keresztül. A túlnyomóan évszázados bükkösökből és tölgyesekből álló erdő sűrű, helyenként nehezen járható aljnövényzettel borított. Az erdő talajnedvességét a benne eredő források és patakok biztosítják. A patakok által hasított, nem ritkán 2-3 m mélységet is elérő, árnyékos árkok rendkívül nedves, meredek oldalfalait helyenkint különösen az apró termetű csigák százai lepik el." {Gebhardt1959) A terület vízrendezése következtében, valamint a jelentős erdészeti beavatkozások folytán a terület szárazabb lett. {Héra 1987) A 2. melléklet 1. a oszlopában foglaltam össze az elterjedési térképek által a Ropolyból közölt fajokat. A Helicopsis striata faj Ropolyi-erdőbeli előfordulását kétségbe vonom, mivel az erdő egész területéről hiányzik a homoktalaj, amelyhez e faj erősen kötődik. Az 1. b oszlop tartalmazza Gebhardt 1957 évi egyelő gyűjtéseinek fajelőfordulásait. Az 1. с oszlop saját, 1983-88 közötti egyelő és kvadrátos gyűjtéseim fajait tartalmazza. Az 1. d oszlopban összesítettem a Ropolyi-erdőből előkerült fajokat. 2. Gyűjtőhely: Szentbalázs (UTM kód: YM 23) A Szentbalázsi-erdőt cseres-tölgyes állományok alkotják. A 2. oszlopban a Gebhardt által gyűjtött fajok listáját az elterjedési térképek alapján az alábbi fajokkal egészítettem ki: Oxyloma elegáns, Ena obscura, Aegopinella minor, Oxychilus drapamaudi, Laciniaria plicata, Helix pomatia.