Somogyi Múzeumok Közleményei 9. (1992)

Knézy Judit: Épületfa kitermelésének korlátozása és csökkenő lehetőségei két somogyi községben 1786-1814 között

170 KNÉZY JUDIT is, hogy „iparkodjanak a jobbágyok, ahol csak lehet és arra való föld vagyon, házaikat tömésből vagy fecske rakásból és nem fából csinálni." Kiemelte, mint dicséretes példákat a marcali és kőröshegyi lakosokat és a német jobbágyokat, hogy „különös megelégedésére az uraságnak és önnön maguk javára házaikat és hajlékaikat sárból tsinálni kezdették." A kiemelt német jobbágyok a megye északi felében élő, a pusztaszemesiek voltak bizonyára és a bizeiek, akik közül kikerültek az uradalom („bizei") „háztömői"

18 és nem a dél-somogyi területen élő szulókiak, akiknél - mint a későbbiekből kiderül - tovább fennmaradtak a talpas, favázas falépítés hagyományai. A továbbiakban arra a kérdésre keresek választ: 1. Miért kezdtek előbb földfalú, sárfalú házakat építeni a szemesiek, mint a szulókiak, 2. a szulóki faépítkezés jellegzetességeiről mit lehet kideríteni 1803-5ös évekből és mikor kezdtek itt sár- vagy vályogból való falakat építeni. /. Pusztaszemes betelepítésének körülményei és a fából való falak építésének megtiltása Pusztaszemes praediumot aránylag későn telepítette be a Széchényi uradalom dohány termesztéséhez értő németekkel. Az 1786. július 10-én kelt települési szerződést 18 szerződéses zsellér írta alá.

19 A Helytartótanács ugyanezen év végén szeretett volna német csoportokat küldeni az uradalom területére, de Zimányi András marcali inspektor 1786. decemberében kelt válaszlevelében közölte, hogy Szemesre már beköltöztek a svábok és az uradalomnak már nincs több betelepítésre alkalmas pusztája. Az új lakosok már 1787 elején panasszal fordultak a vármegyéhez mondván, hogy félnek, hogy elűzik őket és kárbavész eddigi munkájuk.

20 Andrich Péter árendás ugyanis megtiltotta a megkezdett építkezések folytatását és mindennemű épületfa kivágását. Ezideig irtási munkákat is végeztek, épületeik egy része csak félig kész. 1787. április 14-én Csapody Gábor bíró jelenlétében két bálványosi molnár és négy kőröshegyi ember értékelte fel az épületeken, az irtásokon vagy egyéb módon végzett munkájukat összesen 177 forint 12 krajcárra. E felmérés dokumentumán már nem az alapító tizennyolc, hanem harminckét családfő neve szerepelt. A vizsgálat eredményeként az uradalmi vezetésnek intézkednie kellett. Hochlaitner József marcali tiszttartó adja ki az utasítást Ardrich Péter bérlőnek. A helyi bíróval fel kellett méretnie, hogy a szomszédos juti, marosi helységeknek volt-e tűzi- és épületre való, a kőröshegyieknek épületre való faizási joga a pusztán. Mint a levélből kitűnik, félt, hogy „elszélednek" az idegyűlt lakosok, mikor leteltek a „szabad esztendők". Ez esetben mint írja - az szokott bekövetkezni, hogy „más helységekből kivert dologtalan és a földműveléshez szükséges eszközök nélkül szűköldödő, az adót és közterhek viselését kerülő emberek" jönnek. A kedvezményes két szabad év elteltével elmenekülnek. Ezért az itt lévőknek tettek engedményeket, lehetővé tették a további építkezést, de a Helytartótanács 1787. május 9-i rendeletére hivatkozva korlátozták a faanyagok felhasználását: „Kőből vagy téglából, vagy az nem lévén nyers téglából avagy válogból" kellett a falakat készíteni azontúl. „Ugyan ehhez képest keményen meg kell inteni...hogy az épületek derekának semminemű fát ne merészeljenek vágni, födél fának pedig nem más helyen, hanem ott, ahol az uraság tisztjei által ki fog mutattatni és ott is ollyas fákat, melyek nem gyümölcstermők. A kertelések helyett pedig az erdő konservatiojából kiadott parantsolatok szerint árkokat húzzanak."

21 Tehát a boronafal és talpas-vázas és sövényfal készítését teljességgel megtiltották és a fából való kerítéseket is. A szomszédos helységek lakói nem nézték jó szemmel a németek betelepítését, mivel itt a Szemesi praediumban tudtak földeket bérelni és itt jutottak épület- és tűzifához is. A marosiak 1787 decemberében írt panaszos levelükben arra hivatkoztak, hogy eddig épület- és tűzifát, abroncsot kaptak e pusztáról és árvíz vagy szárazság idején állataikat télen-nyáron itt legeltették. A jutiak hasonlóan részesedtek eddig a szemesi határból. A kőröshegyiek is féltették az addigi épület- és tüzifajuttatást, de a szántási és legeltetési lehetőségeket is, mivel homokos a határuk és ráadásul a Balaton gyakran elönti, („el vetett gabonánknak csak magvát alig hozza")

22 A panaszos levelekkel már nem tudták megakadályozni, hogy Pusztaszemes a németeké legyen. A Helytartótanács is jóváhagyta 64 fél hellyel a helység betelepítését „svábokkal" 1787. decemberében. Valószínűleg többen jöttek az első két évben, mint azt az uradalom jónak látta volna és ezért Szulokra, Bizére szeretett volna áttelepíteni fél helyes jobbágyoknak. De itt szegényebb volt a telepesek nagy része annál, hogy a fél telek műveléséhez elég igaerejük és eszközük legyen. Zimányi András inspektor ezt írja: „húsz német lakósok igen tehetetlenek, amint magok is vallják, maguknak annyi marhát megszerezni, amennyi fél sessió munkájának véghez viteléhez szükséges legyen, így tehát ők Szulokra sem pedig Bizére tehetetlenségek miatt, mint fél hely bírók által költözni nem akarnak, hanem inkább könyörögnek, hogy ők megnevezett Szemesi pusztában mint fertály helyesek megmaradjanak." E negyed telkesek járandósága között is szerepelt, hogy kapnak tűzifát és épületre kijelölt fát is, amely kifejezés magában hordozza, hogy engedélyhez kötötték a kivágandó fát.

23 A későbbiekből kiderül, hogy bár az épületfa kitermelését szigorúan korlátozta az uradalom, az erdőt, erdei legelőket továbbra is kiadta bérbe a szemesieknek, a környező falvak népének (Németegres, Kötcse, Kőröshegy), de más földbirtokosoknak is (pl. 1801ben Zichy Miklósnak egy legelőt az andocsi úton 140 Ft-ért). A kiadott legelőket az uraság „major ökrei", kecskéi és a konvenciós cselédek marhái is járták. Ha jó makktermés volt Kis Asszony napjáig tartott a bér-