Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)
Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.
CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 119 volt-e annak a legénynek, hogy számonkérje Róza gondolatainak elkalandozását? Jussa volt-é vagy sem? Eh, nem mindegy? Nem kell véle tovább gondolnia. Nem gondol hát rá, nem, nem. Azután kimondja hangosan : — Róza! — És kisvártatva mégegyszer parancsolóan: — Róza! Majd váratlanul és csendesem: — Ulla! LlNa. Mind a kettő cseng : ... szavak, szárnyatok bársonyára szedegessetek violaszagot. . . Kinyúlt egyik karjával a dunyha alól, a zöldmázas kancsó a csuprokkal ott áll nem messze kis asztalkán. Hátha akad még egy-két csöpp nektár ott, a kancsó alján. Akad. Vallóban csak egy-két csöppnyi, de leiszsza szomjasan. Lehunyja úra szemét, szíve nem zakatol, mint az imént, úgy látszik, elcsendesült. Derengés borul reá, már nem játr vissza emlék. Se Róza, se Lilla, se gondolat, ami bánt. És elviszi szárnyán az álom. VI. Négyen tartózkodnak a szálában, almikor zsinóros fekete mentében megáll tisztelgésre Rhédei kamarás úr előtt. Oldalán Sándorffy doktor, Bihar vármegye fizikusa, Vitéz Mihály barátja és - ba igaz! — jóakarója már régebbről. Aznap reggel fogatán ment el érte, hogy elvigye a Rhédeii-házba. Velük szemben a karos díványon a iméíltóságos úr és Intimus barátja, Beck Pál kamarás úr. A házigazda int, hogy üljenek le. Vitéz Mihály csak nézi az eléje került arcokat. Egyik sem tetszik néki. Rhédei méltóságos orcája szikkadt, szája keskeny, orra görbül, mint a Ikarvailycsőr. ©eck camerarius uramnak zacskó a szeme alatt, savószín szemét vall ósággal meg kell keresni a szemtájék dudorai között. Hej pedig, hej, a tszem a lélek t'ükne; ahol nincsen lélek, elbújik ai szem. Nos, és ez bajnak eléggé baj, mert Sándorffy fizikus uram szerint ez az Intimus barát dönti majd el, hogy jó volt-é Vitéz Mihály búcsúztatója, avagy sem. Ezt félig tréfásan jegyezte meg útközben Sándorffy, félig sunyin. Nála az őszinteség nem játszhat nagy szerepet. Miháily szemében Sándorffy uram nem valami bizalomgerjesztő peirszóna, 'hiába kegyeskedik ővele. Keresztüllát rajta. Kövér, csupa dagadó háj, mintha nem volna benne csont, nem volna gerince. Nincs Is, tételez 1 ! feil. De rémiek példát ád arra, hogyan kell udvarolni nagyuraknak. Nincs az a cifra kedveskedés, az ai kecses ihaijbókolas, aimi Itt ajkáról el ne hangzanék a camerarius urak felé. Édesded mondókált pedig teletűzdeli latiin szavakkail, hogy így nagyobb impressziót keltsenek. Mihály helyett is most egyszuszra Sándorffy doktor beszél, mintha őt reprezentálná . De hogyan áll Ш ő, a simára csiszoltak között, ő, Vitéz Miháily, az ő egyszerűségében, faragatlanságában, természetes őszinteségével, bizony származása terhével is és iszeaénységével — mindennel, ami az urak előtt elgáncsolja. Versiben, nótában ő is eldalolja a könnyed szökellést, a táncot, a bájt — de így az életben nem tud ő játékos pojáca módjára szökkenni, ahhoz már — úgy látszik — más 'kell az elinduláskor, mint az ő szülői háza. Mert nem tud ő versenyt parlirozni, hajbókolni, kecseskedni, mintha az ember szavakkail járna minétet a kegyesent leereszkedő urak előtt. 'Ez az, amihez ő tökéletesen nem ért. Csak akkor szólati meg végül is, amikor a kamarás uraik a búcsúztatóról való koncepcióját tudakolják. Akkor, az igaz, megoldódik benne a szó. Felvonultatja a tervezett bölcsellkedő költemény hat tételét és ezek betetőzését: a lírai összefogást; magát a fölsíró elbúcsúzást. Úgy esett, (hogy akkor az urak hallgattak el. Nekik az ilyesmiről nincs elgondolásuk, a poéta-koncepcióhoz nincs hozzá járuló ajánlatuk. Csak bólogatnak és egymásra néznek. TeSszIk nekik a plánum. Ilyenformán ez jó. Az elmélyült gondolatok dísze és sötét csillogása kétségenkívü! emeli a főúri gyászszertartás ünnepi voltát. Hozzá csak annyiban szólnak az urak, a-mennyíiben leszögezik a megemlítendő rokonság rangfokozatát. Kit minél fogva kell kiemelni, családi és közéi ebi alapon ki milyen mértéket érdemel a Rhédei-gyászpoimpa kifejlés© közben, kit milyen dekórummal jelezzen meg. így vetik a lényegtelent a lényeghez. Azt, ami nékik fontos. Miháily belefárad utasításaliikba, de túl kell esnie ezen is.,Feszeng a székén. Ö 'most már mehetne, neki itt nincs több keresnivalója. Most már tud mindent - éppen csak meg kell írnia. Sándorffy megérzi türelmetlenségét, vagy még inkább azt, hogy az urak is voltaképp elbocsátották. Felajánlja, hazaviszi kocsiján. Fölkél és meghajtja magát. Még a csúf férfi arcok is derűsebbeik lesznek az elköszönés percében. Bezárkózik most szobájába, Gergővel bort hozat, majd elküldi a fiút. Keressen szórakozást, járja be a város nevezetességeit. Vagy, ha riasztaná az eső, üljön a szomszéd szobáiban a kemence padkájára valaimiféle könyvvel. Öt a szobájában most még Gergőc is zavarja. A kocsi kereke kenetlein, száraz az ő torka. Bor kell neki most, bor. Tisztán csendül fel benne a hamleti töprengés: „Lenni? Nem lenni?" Leírja. A bölcselkedőnek szánt költeményt ezzel kezdi. Hanem ő hozzáadja a hangzás zenéjét: Lenni, vagy nem lenni? Hamlet lét-nemléten töprengő melankóliája — amióta belíeg - rokon az övével. A 'feldúlt lelkületű dán királyfit Kazinczy magyar szövegén át ismerte meg. Pennája pihen, gondolatai elszáguldónak. De az írandó költemény sodra még nem ragadta el. Kazinczy Ferenc uraim . . . Akit annyira tisztel és becsül, nemcsak azért a buzdító szellemért és példamutatásérit, amellyel nevelni igyekszik a magyar poétákat, de mindenek felett a börtönért, amit elszenvediett Martinoviicsékhoz tartozása miatt. A magyar föld és a francia forradalom ... Jó hazafiak becsületes reménykedése, a továbbfejlődés honi problémája. Ó milyen.
