Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

120 DÉNES ZSÓFIA igaz tőreik vés volt! És mi lett belőle? Sokaknak kivégzése. Kazinczynak hat és fél évi fogság. Spielberg, Kufstein, Munkács. Szörnyűséges várnevek. Amikor először látta viszont Kazinczyt szabadulása után, az a nagyeszű ember még dadogott. Kétezerháromszáznyodcvomhét napot számlált a magános cellában. Enynyi némaság után 'ki csodálkozhatott, hogy megtöredezett a beszéde? Martinovics, Kazinczy, Rousseau. Egy helyen vannak benne, összekapcsolta őket. Jó, jó, de most nem szabad reájuk gondolnia. Előre kell törnie a versiben, csak arra fordítania figyelmét. És nem szabad elka'laindoznia, mert sohanapján nem készül eil ! Balkezével betakarja homlokát, ujjaival átfogja halántékát. Falat őközéje és a külvilág közé! Lenni vagy nem íenmi . . . Bort még, bort! Dehogy árt az, használ! A versnek, a versnek biztosan haiszmál. Köd száll fel körülötte. Vaigy benne? A fal, almit kívánt. Megindul a pennája, valósággal gördülés be jön serceg a paipíron, vágtat. Csupa, már elméjében elkészült részlet kíván közlik belőle napvilágra. Átmelegedett a levegő, a keze, a szíve. Megy, megy az írás. A gondolata, az érzése megindudt, minden átöimlíik a papírra. Ha megtelt egy lap, ledobja a földre. Alig van törlés rajta, alig, alig, pedig milyen fáim szádakra kell az egészet felbontania. Fáimra és erősre. Erősre, mint a zsoltár. Mert erős az szeretet, mint az halál, kemény mint az kőporosa a buzgó szerelem. Az ő versében e kettő birkózik. Az élet szerelme és a ma Iád. Melyik az erősebb? Láz veri ki testét, verejték Ihomlokát. De most nem érzi. Nincsen teste. . . . Csillagok közt hordnak aetheri szárnyain, De a sír partjára húznak ón lábaim; Az ég s a föld között függök utoljára, Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára . . . Meghalni úgy, hogy nyoma ne legyen? Meghalni - hiszen nem Trézlárál van szó! Öróla magáról, magáról elsősorban. Csak azután rmindenki maisról. . .. Alattam a chaosz bőgő torkolatja . . . „Elveszel" így ordít s rémülést önt belém, De kárpitja alól a kék reménységnek A testvér csillagok mosolyogva égnek . . , Fogy a -papírja, fogy. Hányadik gyertya égett tövig, nem tudja-, kinn dereng a hajnal, -kakasok szólnak közel bem és távolban. Az egyik bongja rekedt, -mint a rozsdás kudcs, nem fordul a zárban. A másik kitör -és hosszan (lobog, -mint a kürtszó: Tavasz vam! Kürtszó. Ö nem bánja. Szeme lehunyódik. Álom-ólom. Már az ezredik sor is a papírom. Elereszti a pennát, ágyáig vánszorog, ruhástul, csizmástul ráveti magát. VII. A szűk utca két oldalán «űrjén vonulnak emberek. Ködmonös atyafiak, (kendős asszonyságok, torka ika'trincák, fekete posztótruihás, iparosféle nép. Váraddá к és akik távolabbró'l jöttek. Vonulnak mind a Rhédeiház feketekelmével bevont udvarára, ahol 'nyitott koporsójában, magasra emelt ravatalon fekszik a nagyasszony. A -tárt-nyitott kapun keresztül betolong a nép az udvarra, egykedvűen mezi a pompát, egykedvűen a halottat. A férfiak lekapták fövegüket, kezükben tartják, ez kijár a legnagyobb úrnak, a halálnak, de csontos arcukon nincs megilletődés. Ma meked, holnap nekem . . . Tisztelet-kegyelet minden (halottnak, de Rhédeiné őméJtóságát nem ismerték különösebb jóságáért sem házbéli szolgái, sem jobbágyai. Lehet, hogy jó-szívvel voílt rokonságához, véréhez. De mit látott ebből a szegénynép? - Utat engedjetek, utat a méltóságos ka-marás úr vendégének! - Igyekszik a (kapualjból beljebb egy h о Id világiképű, dagadt uraság, és -mögötte szorosan lépked a -tömegfaőil (kiszorított résen a zörgőcsontú, vékony, esettvállú legény. - Erre csak, erre, -poéta uram barátom, mindijá-rt helyben vagyunk, (itt a lépcső a felsőbb termeikbe — biztatja a kövér a imögötte haladót, aki nem Is türelmetlen, nem Is nézi (idegenkedéssel a bámészkodá-sra Idegyűlt városii -és faluisi népet, a (névtelen arcokat. Inkább rokon érzéssel tekint reájuk. Nagy kék szeméneik tüze elmélyüli a gondolatra, amely felbukkant benne: én, a magános, csak tihozzátok tartozom, feleim, -nem azokhoz ott, akik éHhívtak. Énnekem azok tail pig Id eg en ek I A gyászoló férj a nagyszá lábon állva várakozik a vendégekre, akik udvarlására el j őrnek. Ahol -nagy a gazdagság, ott nagy a -részvét. Rhédei őiméltósága előtt reggeltől -napestig vonulnak azok, akik elsirató sóban vele tartanak. Négylovas hintón jőnek, vagy csak Ikétlovason, de m-agy iparodéval szállnak 'ki Inasok segítségével a ház előtt és - mint az etikett kívánja - rövid ideig mulatnak csók a háziúr környezetében, a nagy szálában. Zsinóros feketeposztó díszruhájában, gallérjáig érő, természetes hullómzású sélymes-borna majávasl, megáld a nagyúr előtt Vitéz Mlhády Is. Nydka kálvinista merevségének nehezére -esik a főhajtás, de azért Igyekezettel megihajlik. A főúr kezet fog véle, merőn néz arcaiba. - Ma még sápadtabb kegyelmed, mint két nappal ezelőtt - kegyeskedik észrevenni Vitér Mihály teljes kimerültségét. - Beteg találna denml? Pedig úgy (látom, igen jó oírvoshíve környékezi. - Környékezem Is! - buzgódkodik Mihály oddadán Sámdorffy. - Annál is Inkább, mert udvarunk sirató poétájának illik jóka-rbam lenniie! Mihály oldalvást tekint reá, arcbőre mintha még zöldebbé válna. No, ezt se mondhattad volna utálatosabban! - gondolja, de ajkára csak köhögés tolul.