Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

112 DÉNES ZSÓFIA No, ez a versezet. Ma különösen türelmetlen tőle, borzong valami végig Vitéz Mihály hátán. Mennyi ráérő (ideje volt Gyöngyösi uramnak az ő komótos stádiumaiban. Neki pedig, neki se stalluma, se ideje. Az ő Árpád-eposza is, amit még meg szeretne írni, félő, hogy körmére ég. Nem lesz ideje, nem lesz ereje, mert beteg ő, «agybeteg. Miként oz apja, az öccse, elmegy ő is koráin. És az Is, amit eddig írt, amiket befejezett, az ő trillázó vagy mélázó, boldog és elbúsult szerelmes datiert, ott hevernek mind a könyvnyomtató -műhelyekben: Bécsben, Kassán, Pesten, Váradon. A Liiiia-kötet sem jelenhetett meg eddig, az ő forrósaggai -megírt könyve; elsőbb és nagyobb zengésű az Himfyénél, de annak volt annyi java, hogy a tipográfust kifizesse, alnnak a nemesúrfinak Zalábul, a császári testőrnek. És a cenzúra sem piszkálta úgy meg. Ezért léphetett eléje. Három éve, hogy Himfy könyvét szerte olvassák az országban. Az ő szerelmes könyve pedig már négy esztendeje fekszik téli dermedtségben a tipográfusnak És nemcsak a Lilla hever, hainem az Ódák, az Elégiák, az Anakreoni dalok és az elegyesek is mind, egész művéből éppen csak a Dorottya lát talán még a tavasszal napvilágot, a vígeposz, a vaskos tréfájú farsangi könyv, boroskedvű férfiak asztalára. De az csak egy kis rész az egészből és azon ő tál non is ért. A többi pedig, a többi, jaj, az kallódik a nagy interesszre dolgozó tipográf műhelyekben, ahelyett, hogy már meghozta volna néki a hírt, a glóriát, az országos reputációt. Télben is zöld koszorút. Megint elfogja a köhögés. Valósággal rázza. Félbeszakad a feliolvasás, az anyja fölkel, most már kérlelhetetlen: hozza a mézeis-csuprot, nyújtaná neki a kanalat, amikor erős kopogtatás rezzenti őket fel. Későire jár. Ki lehet? Gergő deák ugrik, ajtót nyit a bekéred zked őrnek - Alázatos szolgája Vitézné, Diószegi Sára tekintetes asszonyomnak -, hangzik a küszöbről egy férfihang. - Adjon Isten jó-estét Vitéz uramnak és ifjú barátaimnak! - Fogadj Isten! - nyújtja jobbját ültébői felállva Vitéz Miháiy. Arca barátságossá derült abban a pillanatban, hogy felismerte, ki a vendég. Kovács Emil, a vén togátus, a tekintetes Lón yay-esem etek házitanítója, ki Kardszagról származott ide, a kollégium árnyékába. Kovács Emil igazán nem riasztja meg emberikerülő elvon ultságában sem. Szegény ördög őkelme is, garasokért szolgál úrfi háznál, pedig épp elég tudomány üil kemény kun koponyájában. — örvendünk a szerencséneik, preceptor uram! Mi járatban ily későn kegyelmed? A kistermetű, széiesválilú, zömök férfi lerázza kapufáról az esőcseppeket. — Mi járatban, Vitéz uram? örvendek a szerencsének, hogy ilyen postával siethettem kegyelmedhez! harsogja vidáman a vendég, miközben elfoglalja az asztalnál a feilkínáilt ülőhelyet. — Mert úgy gondolom, kegyelmed is jósorsnak véli, amire most invitálják az итак. — Halijuk a hírt, Kovács uram, — néz reá figyelemmel a házigazda. — Tehát hogyan is szól? — Igen, úgy szól, Vitéz uram, hogy Frimont generál úr ma este érkezett haza Váradrul. Menten beállított hozzánk fontos hírekkel. Az történt ugyanis, hogy Váradon tegnap elhaláloza Ahédei Laijos ikamarás úr házastársa, Kohányi Kacsóndi Terézia nemes aszszonyság. A generáli úr holnap hajnalban indul viszsza hintaján, és őméltósága, a gyászos férj megkérte őt, hogy kegyelmedet, Vitéz uram, vigye magával Váraidra. A megbízatás az volna, hogy Vitéz uram, mint poéta, a maga személlében mondana az elte mertetéskor búcsúztató verseket. Úgy.vélem, ez az invitáció az országos fényű temetésre Vitéz uram nagy megbecsülésére mutat, és híre-neve emelésére messzeföldön szolgál. Kérdezem tehát, mit válaszol kegyelmed a generál úrnak? — Mit válaszoltak? - szakadt fel a szó Vitéz Mihálybói. — Hogy miit is váílaszolok én? . . . De nem mond ennél többet, csak előveszi zsebéből keszkenőjét és megtörli véle arcát, homlokát. Mert úgy ellepte a gyöngyoző*verejték, mintha csak fullasztó nyár volna. Azután lenéz a földre és csizmája sorkávai -megnyomkodja a döngölt főidet. Majdhogy feltúrja, mintha lyukat akarna ott fúrni. Ugyan, ugyan. Egérlyukat? — Nem mondom, az invitáció megtisztel és nagy feladatra szólít. . . Megint csak elakad szava, mert annyi minden tolult agyába, öröm és félelem, kétség és remény. Remény a nagy jutalomra', a Lillá-t felkaroló segítségre, hiszen a Lilla éppenséggel a várad! topográfnál várakozik, hogy munkába vegyék. Itt a zsebében ugyan a száz forint, a mit két napja kapott Erdődy grófné nagyasszonytói, kegyes jótevőjétől Varasáról, heverő művei elősegítésére, csakhogy ez az összeg nem elég még az egy L///á-ra sem, olyan nagy kontót kanyarítanak tipográf-munkájukért a könyvnyomtatók ebben a poézist és a nemzeti tudományokat nem kedvelő országban. De ha Rhédei méltóságos illő honoráriummal toldja meg Erdődyné száz rénus forintját a megbízatás fejében - aktkor. . . Sőt talán még azt is remélheti ilyen kitüntetés után, hogy a kamarás úr elfogadja az ő poéta-ajánlását, és magára vállalja az egész váradi tipográf-kontót. . . Nagy, nagy dolog volna új mecénást lelnie, hiszen a két-három eddigi pártfogó mindenképp elégtelen. Elégtelen csak arra is, hogy -megjelentesse kész könyveit. Mert neki betevő falatra nem kell a kegyúri pénz. A betevő falatot megosztja véle anyja. Ó igen, ezt az alkalmat most fel keli hasznai nia! De hogyan induljon ő hajnalban Váradra, amikor minden tagja beteg, és minden moccanása fáj. Aza sokórás rázás a fogaton, a hideg szélben, hiszen a fűtött szobában is borzong. És mindez mégcsak nem is a iegfőbb baj, hanem az, hogy készületlen. Erre a nagy alkailomra nagy versek kellenek. El keli merülnie a témában. Sugallat nélkül pedig nem lehet. A beállott csendben Sára asszony szólal meg leghamarább. Az ő anyai szíve tisztában van a válasz-