Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 113 szál. Neki nem fontos sem a hír, sem a pénz, sem «a vers, aminők oily nagy az ára. Nöki egy fontos csak: a fia egészsége. - Preceptor uraim - mondja meleg hangján, ha öregasszonyos is az, de még csengése van - köszönjük hírmondását, az invitáoió felette megtisztelő. Hanem az én Mihály fiam most gyengélkedik, köbög és bizony köszvény is gyötöri tagjait. Hideg tavasz ez mérészakról fú a szél, bavaseso esik. így menjen el a fiam temetésre, Váradra? így mondjon búcsúztatót a szabad ég alatt, óráikig eltartó magyúrszertartáson? Ő, a beteg ember, temessen? Mám én osaík megköszönném az ő helyén a nagy gráciát. De az nem lehet, hogy ő útra keljem. Hanem Vitéz Mihály nagyhlrtelem talpraáll. Szemrehányón néz anyjára : mire valló őfelette túto rkod nia, fölnőtt ember dolgába beavatkoznia, még ha szeretetből történik is. Most már szenvedélyes a hangja, úgy válaszol. Anyja ellenkezése döntötte el benne elhatározását. - Az izén etet átvettem, Kovács uram — szögezi le türelmetlenül, mint a

1 ki be alkarja hozni késedelmét —, köszönöm ikellmed fáradságát. Váradra feltétlenül elmegyek Rhédei őméltósága 'hívására. Gsak nem éppen holnap hajnalban, Frimomt generál úrral, hamem egy nappal későbben. Nekem a búcsúztatóra készülnöm kell. Nagy gyászponpához illő halotti verseket nem ráz ki az ember 'készem a tarsolyából. Ha nem várnának a halott nagyasszonyhoz méltó siratóversset ezen a gyászünmepen, gondolom, nem engem hívott volna el a kaimairás úr őméltósága Debrecenbül Váradra, az udvarába, hanem elégséges lett volna kegyeleitének bármelilik íródeákja alkalmi verselése is. De őméltósága hívása arra vall, hogy poétát kéván az elbúcsúztatásra. - így van, Vitéz uram! - néz reá elégedetten a togátus. Áthajlik hozzá ültében és kezét egy pillanatra szeretettel nyugtatja vállán. — Én 'hallottam ma este, miként vélekednek az uraságok Vitéz uram tál entama rál ; ez a vélekedés igen kiemeli 'kegyelmedet a közsorbul. Ezért is mondom, jól teszi, Vitéz uram, ha elmegyen a hívásra Váradra. Nem kétséges: emeli véle 'hírnevét és nem lelhet másiképpen, minthogy Rhédöi őméltósága bőkezű lészen ez alkalommal, de ezentúl is, mint patrónusa. Mindenből azt kell következtetnem : így Iészen. Vitéz Mihály arcán öröm csillan fel. önkéntelenül elmosolyodik. Egyetlen szava tör fel a mélyből : - Lilla! - Paál Balázs izgatottam vág közbe, ő az új generáció szava: - Vitéz uram! A Lillái A Li//a-'kötet! Megéled poraibul, eljön végre hozzánk, el! És az egész országba! A Lilla! Hála az egeiknek! Mihály arcám még mindig csillog az öröm, ő is mondana olyat, amibe reménykedik, de hamarosan eszébe jut sok-sok várakozása és csalódása a múltban. Alig hallhatóan csak annyit mond: - Lehet, barátaim, lehet. Minden lehetséges, ha nagyúr akarja. Mi, bárhogy akarunk is, nem elég. Anyja felé fordul, aki elnémultam ül a kemencepadkám, az arcán gond és szomorúság, már feladta az ellenkezést, nem meri meggátolni fia terveit. - Ne búsuljon, édes asszonyanyám, vigyázok magamra 'kegyelmed kedviént. Hamar megjárom az utat és . . . ha a sors is úgy alkarja: hozok magammal pénzt, örömet, szerencsét! Anyja halkan feleli : - Nékem jóegészség

et hozzál, édes fiam! De Vitéz Mihály ma este már nem hajlandó csüggedésre. Gondolatbain elindult útjára, mert az dicsőséget hoz néki. Meggondolásoík, aggodalmak e percben már nem érdeklik. Kovács Emil, mint aki dolgát jól végezte, elégedett a rccal kél feli és leszögezi : - Tehát Vitéz uram elfogadja a propozíciót, csak nem holnap indul hajnalban Váradra a generál úrral, hamem hoJnaiputón, saját erejéből. - Saját ©rőmbül, azaz Brdődyné őméltósága száz forintjábui, amely még telljes épségben itt rejtőzik zsebemben. - így is jó lesz, mert majd megtérül! - dörzsöli öszsze két kezét indulóban a ihírthozó vendég. II. Elcsendesedett a ház. Sára asszony lefeküdt, úgy pihen ágyán, mintha aludna. Hiába, nem jön álom ma az ő szemére. Mihály pedig kinyitotta amyja nagy ruhásszekrényét — már hónapotk óta üresen állott az, hogy ő oda bevehesse magát, mint a kisikamrába — és a benn álló asztalkán meggyújtotta a gyertyát. így anyját nem zavarja álmában a gyertyafény. Az asztalka mögé helyezett nádfonatú ikarosszékbe leült és felikönyökölt az asztalra. Maga elé, az üres papírlapra mered. Meg kelil írnia a búcsúztatót. A ikálviinista hit szerint és egyben a Imaga érzéséből fakadt 'halotti verseket. Kinek írja az elsiratásit? Kálvinista nagyúr-férjnek, méltóságos kamarásoiknak, főpapoknak, úri vendégségnek. Az ő hitüknek íkell szolgáljon ez a rendelésre írott búcsúztató, ezért is csillogjon benne a lélek halhatatlansága roll táplált bizodalom. De szólaljon meg benne ő, Vitéz Mihály is — ő maga is hadd búcsúzzék el e siratásbam az élettől, hiszen minden porcikája érzi, hogy közélediik a halálhoz. És abol ő maga szólal meg legbensejébőj felfakadt szavaikban, ott nem elég, ha bizodalom csendül fel, oitt a kétely is kell hogy fuvolázzon, az ő Rousseautói tanult, no és a természet valóságaiban gyökerező kételye, az a természethit, amelyre nagy gondolkodók tanították, mialatt olvasta őket. Ö utóbbi években Kamtot is forgatja. A kőnigsbergai filozólfus professzor ikönyvét a tiszta ész bírálatáról. Híre jött, a nagy tudós ezidén télen halt meg nyolcvainesztendős 'korában. Testi valójában igen kistermetű volt. De a világ mindem táíjékáról sereglettek hozzá emberek, hogy tanurainak nagy bölcsességétől. Bizony, a tiszta ész bírálata sóik mindenre másként tanítja az embert, mint a teológia. Egészen másként.