Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)
Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.
CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 111 hideg rázná, mikor a kánikulában kigyulladt Debrecen. Akkor, akkor. Amikor az ő szülőháza is felerészben leégett. Azóta nincsen meg a 'kerti szobája, ahol ő magányosan tanyázott könyveivel, emlékeivel. Oda elbújhatott az embereik elől, Debrecen képmutató és kevély világa, a pedánsok és sarilatánok rágalmazása és gyűlölködése elől. Debrecen . . . lüktető vérű „királyi" város. Bécstől Pesten át Bukarestig csak úgy sürögnek az ágensei, az üzletet kínóló-bogozó vásárosai. De utcáin mégiscsak nádfedelű paraszti házikók sorakoznak, „Tábori sátraik", mondta nemrégiben egy idegen. És híres-neves Kazinczy, aki egy ideig itt élt, mit fis mondott róla? „Egy (bizonyos pompázás, tűrh eteti enség és magával eltel és leilíke lebeg a városban". Hátramaradottság — dölytffel, Mihály így mondja. Legnagyobb kinövése pedig a kollégium, véli ő, mert az 'klastromi szigor-kaszárnya pédante riával. A szája keserűséggel telük meg még a gondolatára is. De sok megalázást fellett neki ott tűnnie. Nem ment simán a dolog. Nem biz a. A teológiával gyűlt meg leginkább a baja. Kérte is annak tanárát, mentse fel alóla, -ment az „homályos, tüskés és szövevényes tudomány". Akkor veszítette el a 'kollégium pártfogolását. Az özvegy anyját sajnálták, hogy az költi reá a pénzét. Egyedül csak a poézis p receptorától nyert ő elismerést. Nos igen, belátja, ő csalk azt tanulta, am'it szeretett. Mindenféle könyvet bújt, de ami nem érdekelte, az nem kellett. Iibt a házukban az ő egykori szobája, az volt az ő elkerített világa. Az övé. Az ermonvillei Rousseau metszett képe a falon. De a tűzvész pusztítása egyszobába zárta őket; most egyik sarokban anyja lakik, másikban ő. Van ugyan még egy szobájuk, de azt át kellett adni bérlakónak, mert anyja öröksége erősen megcsappant. Kosztosokra is csak azóta főz, amióta miin den garasát be kell osztania. így perzselődtek el a tűzben maradék javaik mellett az ő életének értékéi Is. Barnabás-napot ülték, most két esztendeje, aratás előtt két héttel. A vakító napsütésben látni nem (lehetett a lángot, úgy mart az a nádfedelű házakba. Csak a fekete füst meg az izzó zsarátnok szállt fel nyomában, csóvákban. Délutánra fordult, nagyhiirtelen még szél is támadt. Víz alig akadt a kutakban. Két óra alatt elhamvadt kétezer ház, a kollégium, az ősi épület, a nagytemplom is az ótoromnyail és mennyi könyv, mennyi írás - remekmívek. Majd erre hajtotta a szél a lángot. Végigszaladt a kerítésen, a lugason fennen lobogott és rávetette magát a nádfedélre. ... nem te valál, ki a Szikrából eredett lángokat egy szegény özvegynek fedeléről Szárad vad hahoták között? ... Látóm a lakosok jajjait a setét , Füstnek gomolyagin mennybe tolongani... Csoda, hogy még ennyit is meg tudtak menteni. Hogy ma nem a puszta földön hálnak. Azóta, hej, azóta. Az édesanyja csak tipeg ebben az egyszobában, itt süt-főz. Alig mer megmoccanni. Hallja, egyre hallja őt - munka közben, írás közben, eltöprengése közben. Régente, amikor dolgozott, azt se tudta él-e vagy hal, hevület járta át, a vers ritmusaira lélegzett a tüdeje, azt verte a szíve, onnan futott alá pennájára. Mostanság könyvei, jegyzései, plán urnái ebben aiz egy szobában mindenfelé szóródnak; ő maga is szanaszéjjel. A versírás pedig — az elapadt. Őbenne apadt el a forrás, a líra. Nem tudja : beteg-é, ö-reg-é — harmincegy évével? Még asszonyra sem gondol mostanában. Pedig be nagyon zavarta őt régente, ha nem volt, akit szeressen. Ha kaipkodnia kellett lyány után. Most még csak nem Is kapkod. Az utolsó, aki kifordult életéből, Veszprémi Juilis, Földiné. Az ő hőn szeretett rokona és barátja, Földi János hadházi orvos felesége. Aki özvegy lett. No, az épp megmaradt — mint a -rossz -lelkiösmeret. Pedig hát valamikor múzsája volt. . . Bejövet ózonba' Rozi sátoromba . . . ... Én vagyok az, aki Rózsimnak isteni Nevét minden fába szoktam itt metszeni. . . Igaz, addig volt ez, amíg Rozi maga is úgy virágzott, mint egy májusi fa. De elmatrónásodott és akkor Doris Hetit. Csúfondáros verset is kapott. Eh! Földiné! . . . Nem jó rágondolnia, öli őt az emlék — Földi miatt. Arca komor, merthogy mindez eszébe jutott. És ha már a merő őszinteségnél tort: ma biz' leginkább csak a magánossá g hiánya öli. Észre sem veszi, úgy könyököl rá az asztalra, mintha rácsapott volna. Mintha .hessegetné őket, akik itt ülnek. Eredjetek már, fussatok. De nem szól egy szót sem, csak elfogja a köhögés. Köhög, mert nem szólhat. Mindenből, amit gondol, egy szót sem árulhat el. — Tedd lie már azt a pipát, édes fiam - szól rá kérlelőn anyja. - Tudod, hogy Szentgyörgyi uram hányszor eltanácsolta, a lelkedre kötötte. Hozok helyébe mézet, akácmézet, Misikém, azt kanalazzad. Attól nem köhögsz fiam. Mihály arca elmosolyodik. — Azt nem enném, anyám, dehogy enném. Irtózom. Megint csak amondó vagyok, bor kéne nékem. Kevés bor. Lássa bé. — Ne tréfálj, édes gyermekem. Tudod jól, ártalmadra van. Sáindorffy uram is megmondta, mikor utoljára ittjárt Vámárul. Sára asszony nem mondja ä többit, amit a bihorvos még mondott, olyan keserves az. Nyel egyet — mielőtt folytatná felorvasását - talán az lintelmét, talán a könnyeit nyeli le. ... mértékeljed azért keserűségedet, Rendetlen bánattal ne epeszd szívedet...
