Somogyi Múzeumok Közleményei 5. (1982)

V. Molnár László: Huszárok a Somogy megyei végvári harcokban a XVI. Század második felében

104 V. MOLNÁR LÁSZLÓ A török-magyar küzdelmekben a Dél-Dunántúlon minden bizonnyal a koppányi bégre hárult a legnagyobb feladat. Ezért váraiban nagyszámú őrség tartózkodott békeidőben is. Egy 1577-es jelentés adatai szerint Karád, Koppány, Simontornya őrsége 1520 lovasból és 365 gyalogosból állott.

3

' Ali koppányi bégről tudjuk, hogy 1583-ban 650 lovassal Veszprémnek tartott. Istvánffy István veszprémi várnagy mikor ezt megtudta, Ormány Péter palotai várnaggyal útját állotta, s vele Balatonhídvég környékén megütközött. A béget számos előkelő törökkel együtt elfogták, hadát teljesen szétverték. Az elesettek száma több volt száznál.'

55 Annyira „mindennapos foglalkozás" volt a lesvetés, hogy minden számottevő végháznak megvolt a maga útvonala a jól ismert és előkészített leshelyekkel együtt, néha 40-60 mérföldnyire az otthonuktól. így találkozunk a győri száguldókkal Tolnában, a veszprémiekkel Koppány és Pécs alatt. A korabeli egyik legjobb lovastisztről, Paionai Magyar Bálintról jegyezték fel, hogy egyik nap Fonyód körül vet lest, másnap Karád alatt száguld, aztán Csáfordról jelentik, hogy vitézeit Márton porkolábbal a Rába mellé bocsátotta.

зй Lukafalvi Pál levelében olvashatjuk, hogy „sem Magyar Bálint uram, sem Gyulaffy uram (csobánci kapitány) kiket gróf uram hagyott képében nem tarthatja, hanem menten mennek, csak az Úristen tartóztathatná meg őket."

37 Mi is volt tulajdonképpen a lesvetés? „Vadászat az ellenségre, még pedig ravaszul megvetett tőrrel, s ha az ellenség belement a kelepcébe, a fogát biztosan otthagyta," - írta Takáts Sándor nagyon találóan.

38 Ha győzött a ravaszság és az ügyesség, akkor kevesebb kockázattal nagyobb zsákmányhoz jutottak a leshányók. Le kell azonban szögeznünk, hogy a lesvetés nem valami speciális XVI. századi taktikai újdonság, újítás. Közismert, hogy már a vándorlások és a honfoglalás idején őseink sikereik oroszlánrészét éppen ennek a harcmodornak köszönhették. De később is nem ok nélkül tartották nagyra az e téren szerzett ismereteiket, s joggal mondhatták a hozzájuk küldött idegen zsoldosokról, „hogy alig veszik hasznukat, mivel azok nem ismerik a törökellenes harc essentiáját". Ám jónéhány kiváló magyar lovastiszt is áldozatául esett a török fortélyának. így Thury György kanizsai kapitány, korának ismert bajvívója - a Magyar Cid -, aki 1571. április 2-án a szigetvári, a koppányi és a pécsi bégek közösen felállított kelepcéjébe ment bele (Istvánffy és Forgách verziói ismeretesek haláláról!). Érdekes végigolvasni, hogyan számol be Szokoli Mehmed nagyvezér Miksa császárnak 1571 második felében Thury György haláláról: „Különben pedig az 34. SZAKÁLY FERENC i. m. 57. o. 35. NÉMETH BÉLA i. m. 168. o. 36. TAKÁTS SÁNDOR: Régi magyar kapitányok és generálisok. Bp. 1922. 227-259. o. 37. U. o. mondatott, hogy Szigetvár, Pécs, Koppány szandzsákbégjei seregesen Thury György ellen mentek. Ámde ez a dolog nem úgy van, amint királyi felségednek előterjesztették. Ez a Thury György soha nem maradt nyugton, hanem az egész világ tudja, hogy mindig gonoszságban járt és szokása volt valamennyi úton lesben állni, minden szandzsákbéget, ki azon vidéken ment megtámadni. Mikor mostanában a szigetvári bég változott és odautazott, ez említett Thury György gonoszat forralt ellene. Az említett bég csak a gonoszság elhárítása ellen cselekedett. Ö pedig szokása szerint a béget megtámadta, ezért jött fejére a baj. Erről az oldalról a bégek nem mentek oda, s a túlsó oldal határain belül nem voltak, ez olyan világos mint a nap. Királyi felségednek kik ilyeneket jelentenek, nem mondanak igazat és csak a két fél között az egyenetlenséget kezdeményszik."

39 Állandóan folytak a vitézi bajviadalok is. Egy önmagát Ibrahim bégnek nevező török írta a fonyódi kapitánynak (Magyar Bálintnak), hogy Koppányban 10 napig várakozott rá, hogy „kardjukat összemérjék". Deli Mehmed koppány szpáhi meg arra kéri Szenyéri Kalauz Mártont, hogy nevezzen meg egy szenyéri kapitányt, aki hajlandó vele párbajt vívni. Ilyen hangvételűek voltak a korabeli levelezések, s szinte szokatlan a fentiektől elütő „baráti" tónus, mint pl. amikor 1559-ben Szinán aga, koppányi szpáhi Paionai Magyar Bálintnak „urának és barátjának" azt írta, hogy a szultán és a pasa szerint a töröknek a frigyet meg kell tartaniok, s a kisebb rablócsapatokkal a magyarok bánjanak el maguk, mivel „ezzel a két fejedelem között levő frigy fel nem bomol". A korabeli török-magyar levelezésekből a hozzáértő kutató fontos adatokat tudhat meg nemcsak az események menetéről, de az egyes pasákról és magyar kapitányokról is, mivel ezek alapján bepillantást nyerhetünk egyéniségükbe, jellemükbe. Az egymáshoz írott barátságos „szomszéd vitézúr, jóakarónk" megszólítás, meg a sok jókívánság a levelek elején, illetve végén, évtizedek során kialakult szokás szerint íródott, s a folytonos kegyes figyelmeztetés a „szent békesség" megtartására, a „szegénység oltalmazására" csupán diplomáciai fogás. Az atyafiságos kifejezések álnokságát maga az egyik szultáni deák, Szpesy Gergely (Husszein bég) leplezte le, amikor saját maga írt titkos leveleket az egyik magyar kapitánynak. „A töröknek ne higgyetek, vegyétek eszetekbe magatokat, hogy a török hatalmával soha semmit sem vett, hanem csalárdságával. Erősen vigyázzatok, hogy meg ne csalatkozzatok! Elevent ne fogjatok, mind vágjátok le!'"

50 A sikeres leshányások és portyák egy időre enyhítették a nyomort és az éhínséget, de a katonák ellátását végérvényesen megoldani nem tudták. Ez a 33. TAKÁTS SÁNDOR: Bajvívó magyarok. Bp. 1956. 215. o. 39. SZEKFÜ GYULA-THALLÓCZY LAJOS: Török-magyar oklevéltár Bp. 1916. 97. o. 40. HÓMAN BÁLINT-SZEKFÜ GYULA: Magyar történet Bp. 1933. 120. o.