Somogyi Múzeumok Közleményei 5. (1982)

V. Molnár László: Huszárok a Somogy megyei végvári harcokban a XVI. Század második felében

HUSZÁROK A SOMOGY MEGYEI VÉGVÁRI HARCOKBAN A XVI. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN Törökök és huszárok harca magyarázata annak, hogy a végvári tisztek jelentéseikben oly gyakran számolnak be zsákmányszerző akcióikról. A végváriakat hivatalosan a kamara (pozsonyi, szepesi) fizette - vagy legalábbis kellett volna fizetnie —, de gyakori eset volt, hogy az egyes végházakban 40-50 hónapig sem osztottak zsoldot/'

1 A polgári történetírás szerint a végházak voltak azok a helyek, ahol ,,a megrázkódott ország szétszakadozott népessége egymásra talált a közös munkában. A nemrég még harcban álló osztályok itt egyesültek az ország védelmében, s a legelőkelőbb főurak fiai pedig egy táborban küzdöttek a köznemességgel, mesteremberekkel, sőt a paraszti sorból kikerülő vitézlő legényekkel is."

42 Takáts Sándor azt írja, hogy a végházakban a különféle osztályokból egyetlen és egységes rend lesz: ,,a vitézlő rend". Szekfü Gyula is a „társadalmi szakadékok betemetedéséről" beszél/'

3 Sajnos, valójában nem ilyen idillikus a helyzet. A török támadás nem forrasztotta össze a nemzetet és nem teremtette meg a „várfalak mögött felépülő tár41. A ikanizsai őrség levele Nádasdy Tamáshoz 1555-ben. OL. E. 185. 3. csomó; vagy a szenyéri lovasak és gyalogosak levele Nádasdy Tamáshoz 1553-^1562. u, o. 4. csomó. 42. ACSÁDY IGNÁC: Végváraink és költségeik. HK. 1888. 267. o. sadalmi békét". Legfeljebb átmeneti és időleges együttműködésről beszélhetünk a különböző társadalmi osztályok és rétegek között a törökellenes küzdelmekben. Az évtizedekig elhúzódó háborús állapot az egész Dél-Dunántúlon, így Somogyban is (a deklarált béke ellenére) feldúlta a mindennapos élet rendjét, s a portyázó török csapatok rablása, a hadjáratok pusztítása a békés termelőmunka elé egyaránt súlyos, nehezen leküzdhető akadályokat állított. A fent vázolt katonai akciók vetületében némiképp lemérhetjük azt a „pusztítást", amit az itt élő generációkra rátelepedett török despotizmus okozott. S a „pusztítást" elsősorban nem az anyagi javakban, hanem a fejlődés lehetőségében értjük. A szakadatlan háborúskodás a termelő, munkásélet helyébe a menekülésre, védekezésre kész átmeneti életformát állandósította.

45 A rendszer, amelynek alapján a török a magyar falvak és városok népét adóztatta, feltűnő egyezéseket mutat a korábbi magyar adórendszerrel. A török földesúr tizedet szedett a gabona, a gyümölcs, a méhkas, bárányok után, de az gyakorlatban jóval több volt, mint a termények tényleges tizedrésze. Továbbá kapu- (ház-) adót követelt és fizetést a legelő, erdő használatáért, a szőlő, malmok, mészárszékek, sertések után. Az állam részére a lakosságnak a szultán adóját (haradzs) kellett fizetnie, de a pasák, bégek rendkívüli követelményei a várerődítési munkák (gerendák, deszkák, mész szolgáltatása, robot) és a fuvar is külön súlyos terhet jelentettek a jobbágyságnak, hiszen a szekerek sokszor hónapokig, sőt fél esztendeig is odamaradtak. Ismeretes, hogy az oszmán törvények a jobbágy szabad költözését nem engedték meg. A lakosság ennek ellenére a mezővárosokba (oppidumok) igyekezett, ahol nemcsak védelmet talált a kóborló, török portyázóktól, hanem a török birtokos kielégíthetetlen igényeinek sem volt kiszolgáltatva, hiszen a nagyobb helységek közösen (általában évi egy összegben) rótták le adójukat.

46 Mindezeken felül - Somogy megyében a hódoltság határjellegéből fakadóan - a magyar földesurak és végváriak is igyekeztek a nekik járó pénz- és terményjáradékot maradéktalanul behajtani. így, az ún. kettős adózási körzetekben élő jobbágyság helyzete, anyagi- és életbiztonsága még súlyosabb, még reménytelenebb volt, mint a hódoltsági testvéreiké. S nem túlzott Kerecsényi, amikor Nádasdynak a következőket írta: „Ez somogyi haramiák (ti. a hajdúk) . . . falukat égetnek, embereket ölnek és asszon állatokat férjök mellől kivesznek, leányokat szégyenítik; az királ adóját szedik maguknak . . . Kimondhatatlan do43. HÓMAN-SZEKFÜ i. m. 224. o. 44. SZEGŐ PÁL: Véaváraink éoítészete, Br>. 1911. 4. n. 45. MOLNÁR ERIK: Magyarország története I. köt. Bp. 1967. 166. o. 46. U. о. ПШ. o.