Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)
Együd Árpád: Népi sportszerű játékok Somogyban
114 EGYÜD ÁRPÁD mielőbb visszajuttassa azt dobótársának, aki ott áll a görcölés alatt szabadon hagyott lyuknál azért, hogy a visszakapott labdát belehelyezze az ütő gödrébe. Ha ez utóbbi sikerült (vagyis megelőzték az ütő-görcölőket), akkor cserélnek: az oldalvonal ütőpárból adogatok lesznek, amazokból pedig ütő-görcölők. Ha nem sikerül a labda lyukbatétele, marad az eredeti állapot és folytatódik a labda passzolgatása az előbbiek között, azonban most már a másik oldal ütőpárján a sor, hogy az adogatott labdát ismét elüsse. Minthogy elég nehéz elütni egy oldalon lévő párnak a labdát, ehelyett a változat helyett úgy játszanak (előtte megegyeznek), hogy mindkét oldalon lévő pár elütheti az adogatok labdáját. Általában a leszálló szakaszban iparkodnak elütni a labdát. Ha nem kötik ki előre, akkor az ütő-görcölő játékosok az oldalvonal mentén szabadon mozoghatnak, s így bármelyik repülési szakaszban elüthetik a labdát (ami nem is olyan könnyű, ha az adogatok magas ívben dobálnak egymás között). Ennél a formánál — természetesen — mindkét oldalpárnak középre kell futni, hogy elvégezzék a kötelező görcölést. Ez a helyzet azonban jobban kedvez az adogatóknak, mert a görcözés alatt mind a négy lyuk szabad és bármelyikbe beteheti a labdát az adogató pár egyike. a) változat(ok): a görcözésnek nemcsak hatos változata, de 8—10— 12-es variánsai is vannak. Ha pl. a nyolc párral történő változatot játszatjuk, az előbbi felálláshoz képest annyi a változás, hogy a már említett felező-középvonal és oldalvonal metszéspontjainál ásott (rajzolt) gödör (kör) mellett is áll egy-egy bottal ütő. A játék folyamata az első változat szerint megy, azonban azzal nehezül a játék az adogatok számára, hogy labdájukat ők is elüthetik. Az ilyen felállású elütéskor azonban a középvonalon állóknak is be kell menniök görcölni, kb. a vonal közepéig (ezt legjobb egy kis vonallal vagy körrel jelezni, a pontosság kedvéért). A tíz, tizenkét játékossal való görcöléssel kapcsolatban egyelőre azt mondhatom, hogy az idősebbek sem emlékeznek rá (legalábbis ezideig még nem került elő ez a változat). Ha mégis játszatni akarják a tanárok, vezetők, akkor egy-egy párt az oldalvonalak mentén helyezzenek el, akik tulajdonképpen az adogatóknak segítenek. Ugyanis jó ütők esetében már az eddigi formáknál is az ütők voltak előnyben, illetve az adogatok hátrányban. Ez utóbbi felállásnál azonban nagy segítséget kapnak az adogatok a velük lévőktől, s így nagyobb az esély, hogy a bot helyett a labda kerül előbb valamelyik lyukba (vagy körbe, ha teremben játsszuk). Minden változatát lehet több csapattal is játszani és főleg érdemes versenyszerű pontozást is bevezetni akképpen, hogy mind a sikeres labda lyukbatételt, illetve a sikeres görcözések alkalmait pontozzuk (nem az ütésgörcök számát). Az eddig leírt játékokkal kapcsolatban is tettünk már említést arról, hogy egyes változatokat — bár fiúknak való játékok —, a lányokkal is bátran játszhatjuk; ezt a nevelő maga döntse el. (A kizárólag lányok számára való játékokról külön szólunk). Arról szót ejtettünk, hogy bizonyos játékoknál ügyelni kell a veszélyhelyzetekre, azt szintén jól tudja megítélni minden nevelő, edző, vezető. Ez azonban ne jelentse azt, hogy végképpen lemondjunk a játékok egyébként hasznos voltáról. 11. Méta-félék: hosszú méta (longa méta), lefutás, kifutózás . . . stb. A métafélék - várjátékok, adó-kapó, futos stb. játékváltozatokat az emberiség legősibb művelődésköréhez tartozó kultúrtényezőknek mondhatjuk. Több játék őrzi az ókori kultúrák, a középkori hagyományok számos emlékét. Nem feladata rövid dolgozatunknak, hogy kifejtsük a játékok történeti, társadalmi fejlődés során kialakult formáit, azok változásának, formálódásainak okait, sajátos nemzeti és interetnikus kapcsolatait stb. Annyi bizonyos, hogy jó néhány játékfajtánk több évszázados, évezredes múltba nyúló kapcsolatáról van néhány írásos adat, ikonográfiái ábrázolás, régészeti leletbizonyítás, s legtöbbről szájhagyomány és é'ő szokásgyakorlat maradt ránk napjainkig. Az is bizonyos, hogy az egyiptomi, hellén—görög, római stb. nagykultúrákat megelőző korok ún. szinkretikus kultúrájában is megvoltak a tánc, dal, játék, mágikus cselekvések olyan elemei, amelyek a történelmi-társadalmi korszakváltások és változások során bekövetkezett formálódás-alakulás után is túlélték az őket létrehozó korok és állapotok körülményeit. Természetesen nem akarunk semmiféle identitás elméletet konstruálni, amikor a mai és az ősi játékok kapcsolatáról szólunk. Arról azonban bátran szólhatunk, hogy a társadalmi mozgások-változások sodrába került kultúrtényezők, műveltségelemek modulált produkciói során bizonyos fokú kontinuitásról vannak tapasztalataink. Ez vonatkozik a játékokra is. Azt sem vizsgálhatjuk jelen sorainkban, hogy adott játékunkat bizonyos korokban miként játszották nálunk vagy más népeknél, s más földrészeken. Annyi azonban bizonyított, hogy minden nép történelmének, sajátos népi-nemzeti karakterének megfelelően formálta-alakította-csiszolta ezeket az elei által reáhagyott produkciókat. Mint a legtöbb, múltból ránk hagyományozódott értékekkel kapcsolatosan is tapasztalhattuk, a népi játékoknak is vannak olyan formái, amelyek képesek a megújulás, alkalmazhatóság révén olyan funköiót teljesíteni, hogy modern életünk bizonyos fázisaiban megtegyék áldásos hatásaikat és beépüljenek összműveltségünk és -kultúránk alkotó-neve lő elemeiként. E gondolatokat nem véletlenül éppen itt vetettük fel, ahol a gyermekélettel kapcsolatos játékok régi hagyományértékeiről van szó. Ezek közül is a legrégibbekről, a méta-félékről és rokonváltozatairól. a) e játékcsoportok legkülönfélébb elnevezésével találkozunk mind megyénkben, mind országszerte: „langa méta", „hosszi méta", ,,lefutás", M pumizás", „dobós-futós méta", „kiütéses" stb., hogy csak néhányat említsek.
