Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Együd Árpád: Népi sportszerű játékok Somogyban

NÉPI SPORTSZERŰ JÁTÉKOK SOMOGYBAN 115 ütök Elsőként a legáltalánosabban ismert játékformát írjuk le, amit legtöbben ma is ismernek, s legalkalmasabbnak találjuk arra, hogy minden érdeklődő, nevelő, szakvezető számára felhívjuk rá a figyelmet, hogy tanítsák meg a fiatalságnak. Mind ez, mind egyéb formái kitűnő sportszámba menő, sokoldalúságot fejlesztő játékok. Minden változatnál nagy jelentőséget tulajdonítanak a csapatvezérek (kapitány, gazda stb.) a csoportok kiválasztásának. A két legtekintélyesebb ütő-vezér, az ún. botmarkolással kezdte csapata tagjainak kiválogatását, ami abból állt, hogy az egyik átdobta botját a másik kapitánynak, aki egy kézzel el markolta a botot középen aluli tájon. Utána egymás fölé addig markoltak, míg egyikük marokfogása a bot végéig ért. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy biztosan ő választhat elsőként, mivel az ellenfél vezérének joga volt kísérletet tennie a mutató- és középsőujj révén (a többi ujjait le kellett zárni) a bot marokból való kiütésére, s ha ez sikerült, akkor ő kezdhette a válogatást a nagy számú fiútömegből, ami nem volt közömbös, mert a legjobb ütőt választhatta először, hiszen jól ismerték egymás képességeit. Ritkábban alkalmazott markolásos választás az volt, amikor mindkét kézzel markoltak egymás fölé. Az sem volt 4ényegtelen szempont, hogy melyik csapat lesz az ütő, s melyik a leső, fogadó. Ezt vagy az előbbi módon döntötték el vagy gomb, pénz földobással, vagy - mint a „csúcs-e vagy berta" játéknál említettük — dugással, de előfordult, hogy egyéb funkciót is szolgáló kiszámolóval, mondókával (ezt egyéb játéktípusoknál is alkalmazták egyes falvakban). A két csapatnak egyenlő számúnak kellett lenni, ettől azonban néha eltekintettek, ha azt látták, hogy véletlenül kimaradt (páratlan szám esetén) a leggyengébben ütő, elkeseredett fiúcska. Sportszerű gondolkodásukra vall, hogy „megkönyörültek" az ilyen elkeseredett játékoson és őt mindig a leső, fogadó csapathoz osztották be (ne80-100 m ki nagy örömet okozva). Egyébként a játék domináns eleme az ütés volt, a lesők, „szolgák" igyekeztek mielőbb ütőkké lenni. Tegyük hozzá, hogy sportszemponíból a kapó csapat egyáltalán nem volt alárendelt szerepű, hiszen a labdakapás, célzás-találat, leleményesség stb. legalább olyan fontos tényezők voltak, mint az ütés vagy futás. A játékhoz nagy, főleg hosszú terület volt szükséges: gyakori volt a 30x100 méteres pálya, de az is e'őfordult, hogy hamarjában az utca egy szakaszát jelöltük ki egy-egy vonallal, kővel, téglával (megjelölve a métapálya alsó, felső vonalait). A komolyabban előkészített játéknál azonban ügyelni kellett arra, hogy meghúzzuk a meghatározott pálya szükséges vonalait; általában 30-50 méter volt a szélessége és 80-100 méter a hosszúsága. Gyerekkorunkban az országnak szinte minden vidékén játszották a métának valamelyik változatát. A méretarányok tekintetében kisebb-nagyobb eltérések voltak és leggyakrabban téren, réten, szérűben, néha utcán játszották. A szükséges eszközökként említjük a régi rongylabdát vagy szőrlabdát, amit magunk csináltunk, majd később a tömör gumilabda váltotta föl az előbbieket, miáltal megnőtt a pályamérettel együtt a játék és a játékosok aktivitása. Nagyobb lett a mozgásintenzitás és egyéb követelmény is. Utóbb már teniszlabdával is játszották némely helyen, ez azonban nem a legmegfelelőbb a nagy erejű ütőjátékosok esetében. Az ütőbot (métabot, lapicka stb.) kb. 70-80 cm volt, s lehetőleg jó kemény fából készült; különösen kedvelték a nem nagyon megmunkált, „gömbölű" mogyorófa botot — Somogyban is —, amelynek jó marokfogása volt. A lapos ütő, lapicka később terjedt el (I. minden fajtáját a játék szám alatti ábráinál). Iskolai órán megteszik a régebbi tornabotok is. Somogyban gyűjtött számtalan változataink közül a Torvajon alkalmazott változatot írjuk le, amit ott