Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)
Szapu Magda: A kaposszentjakabi „Oláh” cigányok hiedelemvilága
132 SZiAPU MAGDA Ferenczi egy Abaúj-Zemplén megyei, mogyoróskaí adatot hoz, mely jól tükrözi az átmenetet az élő ember és a fa között. 17 Kaposszentjakabon az erdő apjának emberi alakban való megjelenését így írják le: „Kettes fában van, magas, hosszú hajú, szakálla van. Szőrös és meztelen, haja takarja csak. Ha meglátják, imádkozni kell hozzá. Ha megharagítják, akkor elégeti az embert lánggal. Ha fát visznek az erdőből, akkor is haragszik. Akkor csak mondja, hogy tegyék le. Megijeszti őket. Jézus és Mária nevét keil mondani és imádkozni. Az erdő apja védi az erdőt." (Máté Dezsőné Rostás Teréz, 1930, Kaposvár.) Egy baskói történet szerint 18 az erdő gazdája, a nagyszakállú, akit ha megharagítanak a favágók, halállal büntet. Agyonüti egy fa. Egy mogyoróskai adat pedig az „összenőtt fatörzs nyílásába tett ostyára lövés motívumát említi. 19 A fára lövés motívuma megtalálható harmadik változatunkban is, melyet az adatközlő 22 éves lánya biztatására mond el. „Tizenötéves volt édesanyám, kislány volt, elmesélheti. A többi asszonnyal elment, nem tudom milyen erdőbe, fáér. — No, mondd el! El tudod mesélni, mondd el !" (Kovács Jolán, 1959, Kaposvár.) „Vóta m tizenhároméves, nem tizenöt. Elmentem öt vagy hat asszonnyal a Ropolyi erdőbe, a kilences kilornéterné. Olyan bolondok voltunk, hogy elmentünk. Nyáridő volt, szedreztünk ott az úton végig. Beértünk az erdőbe. Az asszonyok kampóztak a nagy szároz fákat. Én is szedegettem a fődrű. Mire kigyüttünk az erdőbű, vót nyolc óra, este. Jöttünk haza. Akkor nem vót műút, mind most, földesút vót. Ismertek az utcábo az asszonyok, akikkel mentem. A Fila néni is . . . Már megvót a fa, itt vót a kocsi, ígv leültünk. Akkor is dohányoztam, rágyújtottam. Még mondja nekem a Fila néni: — Giza, ne dohányozz! Jön a jáger, meglát, elveszi a fát. Idáig elhoztuk, elveszik még! Uram Jézus Krisztus! Ráütünk egy fára. Egy hosszi ember vót, hogy hány méter vót, nem tudom. (AK:1) — Mikor találta egy nagy fát, és vót ott egy kettes fa, el akart kettőbe törni a nagy fa, és akkor a fábo látott eav ősz embert, idáig ért a szakálla! (térdig)...(AK:2) — Az erdőnek az apja vót, vagy anyja. (AK:3) — Ki tudja! Én meg sikonyátom: — Jaj, segítség! (AK:1) — Vosehko dád, vagy Vosehki déj, az erdőnek az apja vagy anyja. (AK:2, 3) — Mondd csak el! Mikor megláttad azt a nagy fát, és mikor térdre estél, akkor láttad, kinyílott az a szép nagy fa . . . (AK:2) 17. FERENCZI, 1960. 10. 18. Uo.: 11. — Ja, benne állt egy ember, mint egy babát mikor beállítanaik. Ez egy üres fa vót. így állt benne. Fehér haja vót, lóggott a vállára, olyan szép arca vót neki! — Talán lüdérc vót!? (AK:1) — Nem, akkor az a jó isten vót! (AK:3) — Dehogy! (AK:2) — Azt a fát (amit összeszedett) betettem, néztem egy kettes fát, mondom nem viszem én ezt a fejemen hazáig. És odanéztem. Jaj! Én olyan sikonyázást csináltam! Megijedtem! Térdre rogytam: — Jaj, segítség! — kiabáltam. (AK:1) — Nem köllött vóna ezt mondani! (AK:2) — Az asszonyok odaszaladtak: — Mi van, Giza? Mondom: — Ott áll a jáger. Arra gondoltam, hogy a jáger. Az óra hegyes vót, mind a gólyájé. Szép nagy dióbarna szem vót és járt, mozgott az orra. Akkor ijedtem meg! Nem szót egy egy árvo szót se. (AK:1) — Anyámnak nem köllött vóna kiabálni. Mikor térdre esett, akkor imádkozni kellett vóna: — Jaj, istenem, segíts meg! (AK:2) »Akkor megmondta volna, hány évig él!« (AK:2) — Kiabáltam, az asszonyok odaszaladtak, de ő nem vót ott a fábo. Mire az asszonyok jöttek hozzám, eltűnt. Bár azt mondtam volna: — Jaj, Istenem, segíts meg! Akkor megszólított vóna! De én segítségért kiabáltam. így történt. De mikor főszedtük a fát, hogy vegyük a fejünkre, a fánk egyenesen lement a gyalogúton. Mind az öszszes asszonyé egyszerre. (AK:1) — Egymás után, mind, mikor kaszálnak. (AK:2) — Hatan vótunk. Mindha kaszának, úgy ment le. Otthagytuk a fát, futottunk több-felé a legelőre. Megijedtünk, elmentünk. Akkor vót egy utcabeli, a Jani bácsi. Ott szántott. Ismert. — No, asszonyok, mi van? Hogy a csudábo, — aszongya. — Hát így és így jártunk. — Maguk csak kípzelődnek. — Dehogyis! Befogasúta azt a kis fődet, befogott a kocsiba, visszamentünk. A fánk ott vót sorakozóba. Még a tekercsünk is, ahugyan akartuk fővenni a fát, ott vót. Ezt ő csinálhotta biztos! Mikor visszajöttünk a Jani bácsival, akkor jön szembe ez az erdős, ez a Horváth Jani bácsi. Erdész. — Mi van, asszonyok! Mi van? Mi akkor elkezdtük őtet lepirongatni, hogy: - Mert maga elbújt a fa mögé minket megijeszteni! Meg így-úgy. Aszongya: — Én? Becsület szavamra mondom, én hogyan ijesztettem vóna meg magukat, mikor ... Aszongya: — Én, ha látom magukat, akkor szépen odamegyek . . . No, akkor odajött a Jani bácsi, aszongya: — Ide figyelje, Gizám! Mérnökök, vadászok, fővadászok, mindenki lűtt arra a fáro, de még kis karc, héja sem potyog le. Pisztolyokkal, minden eggyel 19. FERENCZI, 1960. 11.
