Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)

Irodalom - Szíjártó István: Adalékok Sipos Gyula költői pályájának jobb megismeréséhez.

426 SZÍJÁRTÓ ISTVÁN „A francia enciklopédisták örökségül hagyták, hogy a fogalmakat, a szavak értelmét legalább minden száz évben újra ke'll értékelni. Újra és újra meg kell nézni, hogy mit jelent ez, vagy az a szó. Ugyanazt jelenti-e mint régen, és ugyanazt jelenti-e mindenki számára. Ha ezt az újraértékelést nem mulasztottuk volna el, sok 'hiábavaló vi

tafkozáktól megszabadulnánk. Nagyon sokat vitatkoztak az irodalom kérdésein, és a szembenállók még ma sem értik meg egymást. Vannak, akik azt állítják, hogy az irodalom önmagának a célja, csak önmagáért van, és semmi esetre sem lehet eszköze a haladásnak. Másoknak viszont az a véleménye, hogy csak annak az írásnak van értelme és létjogosultsága, amelyik tanít, nevel, előrevisz, egyszóval megfogható célja van. Kiélt és hanyatló osztályok kénytelenek hiábavalóságokon vitatkozni. Egyrészt megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy játékaik sorába az irodalmi játékot is beiktassák, másrészt fölöslegesnek tanthatunk minden irodalmi művet, amely nem hoz látható, esetleg gyorsan hasznosítható eredményeket. Ők csak vitatkozzanak. A megoldást úgyis a föltörekvő, életerős néposztályok hozzák. Ők nem érnek rá céltalanul szenvelegni, de nem hajlandók lemondani életüknek, emberségüknek egyik részéről sem. Tudjuk, hogy az irodalom nem ácsoroghat az élet holtvizein, sem nem lebeghet valahol az élet fölött, hanem benne van az élet sodrában, annak egy szerves része. Ugyanúgy szépség és elért cél, mint ahogy tanítás és eszköz. A polgári kritika magát az írót is ezen a szemüvegen át nézi. Móricz Zsigmondot is támadták és védték. Támadták például legutóbb a Rózsa Sándorért, hogy egy futóbetyárból nemzeti hőst faragott. Ebben tendenciát, célzatosságot láttak, és ezt az író hibájául rótták föl. Védelmezték, mondván nincs benne célzatosság, szép a regény és »tiszta irodalom«. Egyik bírálója azt írja, hogy nem tud egyszerűen tényeket megállapítani, írásaiban mindig ítélkezik is. Nem tartja rózsásnak az állapotokat, elégedetlen és úgy tűnik, mintha ki nem mondott életideálok magaslatából nézné a világot. Igen, Móricz Zsigmond látta ezt a világot, amit a föltörekvő nép építget. Ez volt az a magaslat, amiről ő a mai zavaros életet nézte. Ez volt minden írásának alapja. Móricz Zsigmond az író, ezért jelent többet számunkra, mint más osztályok számára. Ezért nem tudták .teljesen megérteni az ő munkásságát sokan még azok közül sem, akik szeretik és védelmezik. Móricz Zsigmond temetésén azt mondta Veres Péter búcsúztatójában: »Te adtál polgárjogot a parasztnak az irodalomban. Sajnos, csak az irodalomban.« Hiszen előtte is írtak parasztokról. De ezeknek a parasztoknak nem sok közük volt az élethez. Ezek Göre Gáborok, gondtalan pásztorok, meg erős, boldog szántóvetők voltak. Szóval olyanok, amilyenek az életben nincsenek. A magyar úri osztály politikája keveset törődött a parasztság sorsával, nem figyelt szociális és kulturális bajaira, és általában nem szerette igazán a parasztokat. Még az irodalomban is csak megszépítve akarta látni. Móricz Zsigmond áttörte ezt a falat. Megmutatott bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. De mindig onnan nézett bennünket, ahova e'érkezünk egyszer, amivé leszünk. És éppen ez adja írói látásának jelentőségét. Egy ember meghalt. Szegény kis hír ez ma, amikor naponta ezreket pusztítanak el az ágyúk, golyószórók, gránátok. Egy magyar meghalt ma, amikor magyarok ezrei harcolnak és néznek szembe a halállal. Móricz Zsigmond több volt számunkra, mint egy ember, egy magyar. Most, amikor minden megindult, amikor nincs a viliágon egy talpalatnyi hely, amely nyíltan vagy letagadottan részt ne venne ebben a hatalmas háborúban, amikor értelmét vesztette sok régi dolog, életünk nagy része visszájára fordult és nem maradt más, amiben hihetnénk, csak az a pár millió dolgozó ember; most nagyon megráz bennünket Móricz Zsigmond halála. Egy ember hagyott itt bennünket, aki látott olyan időkben, amikor annyian nem akarnak vagy nem tudnak látni. Erő szűnt meg, mely belőlünk táplálkozott és minket vitt előre. Korának egyik legnagyobb regényírója hagyta el népét. Azt a népet, mely szívében az új országot, a dolgozók országát építgeti egyre szomorúbban, de egyre nagyobb hittel." Ebben a nekrológban összefoglalva olvashatjuk Sipos Gyula emberi, erkölcsi, világnézeti, irodalmi programjának legfontosabb jellemzőit. A feltörekvő, életerős néposztályokról, az élet sodrában születő irodalomról, szavaink újraértékeléséről. Jól látta Móricz helyét, jelentőségét, s pontosan felmérte a veszteséget is. Nemcsak a parasztokra, az egész magyarságra érvényes, hogy Móricz „megmutatott bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. De mindig onnan nézett bennünket, ahova elérkezünk egyszer, amivé leszünk . . ." ,,Az ifjúságunk" 1942 decemberi száma Sipos Gyula finnországi levelét közli — A Györffy kollégium Helsinkiben — címmel. 1942. november 16-án rendezi meg a Györffy kollégium ifjúsága a Városi (ma Erkel) Színházban népi balladaestjét. A szereplők a kollégium diákjai és egyetemi hallgatók voltak. A műsorlap sok mindenről beszél: a kollégium énekkara népdalokat adott elő Gulyás György betanításában; Veres Péter tartott beköszöntő beszédet; Sinka István Anyám balladát táncol és Látomás című verseit Sipos Gyula szavalta; majd a Sa Hai Szép Kata című népballada következett; egy ősi változatú kanásztánc; a Bíró Máté című népballada; s katonatánc, amelyet Molnár István, a KALOT művésztanára tanított be. Sipos Gyula ekkoriban ismerkedett meg, s itt már együtt szerepelt a néprajzot hallgató Kováts Margit Zsuzsannával, későbbi feleségével. A jövőre tudatosan készülő fiatal elképzeléseit érdekesen tükrözi, amit a Parasztfőiskolás szakosztály megalakulásáról írt a Kis Újságba: „...szükség van erre nagyon. A falusi gyerek magányosan, idegenül áll sokszor a nagyvárosban, amikor egyetemre kerül, és bizony ritkán jöhet össze magafajtája-beliekkel . . . Ismerjük a statisztikai kimutatásokat, melyek azt mu-