Somogyi Múzeumok Közleményei 2. (1975)
Recenzió - Andrássy Antal: Deák F., Fogságom története, 1972
288 RECENZIÓ A harmadik csoportba tartoznak a második fázisban meg nem szűnő temetők: Laingeneohämbichl, Zwentendorf, Wieselburg, Franzhausen. A temetőik a IX. század közepétől kezdenek megszűnni. Oka a kereszténység elterjedése és a plébániák megszervezése. Előfordulnak templom nélküli, de már melléklet nélküli temetőik is, nyilván keresztények temetkezési helyei. Friesinger szerónt ezekben a 800 körül induló temetőkben kisebb számban avarokat és nagyobbrészt srlávakat temettek, akik átvették az avar divatot. A szláv lakosság megjelenését már az avar harcok előtti időben is (lehetségesnek tartja. A szerző szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a harmadik csoportba tartozó temetőikkel. Ezeket új temetőtípusöknaik nevezi, melyeikben specifikus ékszereik jelennek meg szerinte, ugyanakkor a sírokban nincs melléklet (edény, ételajándék nyoma). Értékelésüket csak a zwentendorfi temető feldolgozása után tartja lehetségesnek. A langenschömbichli leletek fényképes táblája szerint a honfoglaló magyarok köznépének is jelentős szerepe volt a település etnikai képének kialakításában. A régészeti és történeti adatok alapján a szerző településtörténeti összefoglalást ad. Ügy véli, hogy az avarok maradékai főként avar főség alatt élő szlávok és továbbélő romanizált elemek, akik Theodor és Ábrahám kagán uralma alatt a Duna és Rába közötti rezervátumukban laktak. Alsó-Ausztria történetiében a IX. század az okleveles források százada. Tehát míg egy részről földműves failvakhoz tartozó paraszti lalkosság temetőit imerjük, az oklevelekből számos kolostori alapítványról és frank nemesi birtokról tudunk. Esetenként szabad szláv földbirtokosokat is megneveznek az okleveleik. A régészeti adatok és az oklevelekbőil kirajzolódó kép egymást néha értelmezik, néha kiegészítik. Például Martern és Melk régészeti és Okleveles adatait emeljük ki, Mautern környékén a régészeti leletek alapján jelentős településsűrűség volt a IX. századiban, míg Melk környéke leletmentes. Oklevelek tanúbizonysága szerint pedig már a IX. század közepén királyi udvarnak kell itt lennie, a százaid végén pedig várnáik. A magyarázatot a (későbbi oklevelek szolgáltatják: a XI—XII. században a sighardingi grófok, Scholia és Peilstein kezén levő erdőigazgatási 'központok voltaik Melkben. Ez a vidék tehát olyan lehetett, mint a mi erdői span sa g aink, ahol nagyobb település- és lakosságkoncentráaiót nem is szabad feltételi ezni. Ezzel szemben Mautern, mely a Fuldai Évkönyvekben 899-ben civitas Mutarensis, azaz már a mai nevén szerepel, már a IX. század elején is jelentős hely volt: ezt bizonyítják a gyakori nyugati fegyverlel êtes sírok is. Egyes temetőik záródását a IX. századtól kontinuus patrociniumok jelzik, m ásóikat pedig azért kell a IX. század második felétől zárulónaik tekinteni, mert okleveles adatok bizonyítják, hogy igazgatási, egyben nyilván egyházi centrumok is voltak. A Dunától északra levő terület Moráviával mutat [közvetlen kapcsolatokat. A központnak Thunau látszik, ahoi önálló, szláv nemesség által vezetett terület átokult ki. IX-X. századi leletei részben Köttlach, részben Langenschönbichl felé kapcsolódnak. Ez utóbbi ikopcsolat újra csak felveti a magyar etnikum részvételének lehetőségét, bár erről a szerző nem tesz említést sehol. Mindenesetre az általa is bjelobrdoinaik nevezett leleteiknek kizárólag szláv etnikumhoz való kötése túlhaladott álláspontnak tekinthető. Annái is inkább, mert a szerző viszonylag jól ismeri a magyarországi párhuzamokat. Természetesen meg kell nekünk is várni a zwentendorfi temető anyagának leközílését, hiszen ennek során ig éri a szerző a p ontos ab b áll ásf оgalá st. Kétségtelennek látszik, hogy a szerző munkája nemcsak az osztrák, de a magyar kutatás számára is hézagpótló. Ennek a nagy anyagnak ismeretében pontosabb képet alkothatunk magunknak „Avaria provincia"-ró'l és NyugatMagyarország IX. századi történetéről. Ezért is tartottuk szükségesnek a részletes tartalmi ismertetést. Csak sajnálhatjuk, hogy a szép rajzos tábláik mellett a kerámiáikról nem készült fényképes tábla. Mesterházy Károly Deák Farkas: Fogságom története. (Az előszót írta és a jegyzeteket összeállította Kovács József.) Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972. 208. oldal, 1 fotó. Téka sorozat. Székely vértanúk 1854. (Válogatta, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Károlyi Dénes.) Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975. 244. oldal, 1 fotó. Téka sorozat. Az elmúlt években a magyar polgári forradiaJo'irvma'l és a szabadságharccal kapcsolatos irodaiam között, jelentős helyet foglaltak el a Romániában megjelent magyar nyelvű kiadványok. A hetvenes évekig még csak elvétve találkoztunk egy-egy közleménnyé 1 ! a Korunk folyóirat hasábjain, vagy szerényen meghúzódva a különböző múzeumi évkönyvek tanulmányai között. Az első jelentősebb közleményt a Sepsiszentgyörgyi Múzeum, Aluta I. 1969-es évkönyvében olvashattuk Árvay József közlésében, Váradi József és Bartalis Ferenc háromszéki összeesküvéséről és kivégzéséről. A Téka sorozat meg-jelet immár hetven kötete között iáttak napvilágot az önkényuralommail, az osztrák elnyomatással szembeforduló, hősiesen harcoló, erdélyi magyarokról szóló kötetek. Időszerűségüket még jobban fokozta, hogy a források ma már szinte hozzáférhetetlenek. Deák Farkas Fogságom története 1869-ben jelent meg, és elsőként a szenvedő szemtanú hitelességével számolt be a székelyföldi eseményekről. Az ellenforradalmi terror a szabadságharc leverése után bár megritkította a hazafiak sorait, de megbénítani nem tudta. „A levegőben csakugyan megvolt a forradalmi anyag. Rajongók, ábrándozok, végsőkig elkeseredett kedélyek, az emigránsok visszatértét minden tavaszra biztosan váró, rosszul számító elmék, igenis hajlandók voltak a nyugtalanságot szítani magokban és másokban. Az emigrációk is, fenntartva a közlekedést a bennimaradottakkal, élesztették a tüzet" - írja Deák. A marosvásárhelyi és székelyföldi cselekedni óhajtókat 1851 nyarától a külföld ro'l irányított Makk József-féle szervezkedés fogta össze. Kossuth 1851. június 25-én Kütahyában teljhatalommal ruházta fel Makkot és egy új forradalmi hadsereg szervezésével bízta meg. Lelkes hazafiak, voit honvédtisztek, értelmiségiek, diákok, kevés földdel bíró földbirtokosok, közszékelyek és parasztok csatlakoztak a mozgalomhoz. Az itáliai összeesküvők mintájára szervezkedő erdélyi forradalmárokat a titoktartás és az illegalitás szobáivai kötötték. Az Évszak Rendszer az esztendő felépítését véve alapul, a hónapok az ország területi egységeit, míg a másodpercek a harcolni kész közembereket jelentették. Ez az árulóknak és rendőrkémeknek rendikívüli mozgási lehetőséget adott, arnYit sajnos az erdélyi osztrák katonai szervek kaimatoztatni tudtak. Bár az alsóbb „másodpercek" csak feletteseiket a „perceket" ismerték, tőlük kapták az utasítást s nekik jelentettek, mégis a császáriaknak megfigyelési lehetőség nyílott a felsőbb kapcsolatoknál. A hazafiak földalatti tevékenységének későbbi, a nemzetközi politikai helyzet kedvezőtlenné fordulása, az olasz, francia erkölcsi támogatás csökkenése és Ausztria távolmaradása a kényes diplomáciai bonyodalmaktól, elsősorban az Oroszországgal való szövetségesi kötelezettség nem teljesítése okozta az irrealitását. Nem számoltak az 50-es évek elején megindult ipari fellendüléssel sem, amely a burzsoáziának újabb prosperitást jelentett. A nemzetközi forradalmi fellendülés objektív feltételei mindenkor elsőrendű fontosságúak voltak. Ezt említi keserűen Deák Farkas is, amikor a kitörendő forradalom tervvázlatáról megállapítja, hogy az „szándékosan színezte kedvezőleg az európai nézeteket és viszonyokat." Az osztrák elnyomatással szembenáilló nép között Erdélyben és másutt is az a hír járta, hogy 1852 elején - méghozzá január 1-én -, forradalom fog kitörni Párizsban, Berlinben, Bécsben, Pesten, Kolozsváron és másutt is, azaz egész Európában. Ezen álhír mellett egyre terjedt a földalatti mozgalom tevékenységének a híre is. A „szabály szerint senkinek sem
