Somogyi Múzeumok Közleményei 2. (1975)
Tanulmányok - Együd Árpád: Csodatévő szarvasnak ezer ága-boga (adatok a somogyi regöléshez)
78 EGYÜD ÁRPÁD örömét, duhajkodását fejezi ki. Erről a legutóbbi időkig fennmaradó szokásról Hosszú Lazámé (1906) így emlékezek meg : „Fölöltöztek szalmába, farka vót háttul. A zsuppszalma, vagy sás végig volt tekerve a lábukon is, kezükön is. A többi meg menyecskének volt öltözve. Akkor kordéba szoktak űnyi. Perecet szoktak kapnyi. Álarc, minden volt papírbul. Akkor bauszt csinyátak kócbú, meg szakállt. Ojan izs vót, akinek szarva izs vót. Együk így öltözött, a másik úgy, de mind álarcba vót. A szarvaikat sá-sbu fonták ki, ojan csinyátaik, mint a szarvas-agancs, meg a bakáé. Ugrata-k-bugrátak, hermoniikáztaík nekik. Bál szokott utánna ilënnyi . . ." Hasonlóan ősi -motívuimnak látszik a libickozmai búsihagyó keddi „szalma-csikó" : egy zsákot kitömtek szolmával amelyet az egyik maszkos alakoskodó 'megnyergelt, s közben Máltásokkal, gesztikuláoi ókkal ijesztgette a körülállókat. A kisbárapáti Tóth Imre (1902) a karádi medvejárásról mondott jó adatokat, ahol a láncon vezetett medvét így biztatták: „Náj, náj, náj, Táncujjál, kapol egy kis szalonnát". Ezeknek a tavaszi maszkás szokásoknak állandó velejárója volt a perecosztogatás. Mintha az erdélyi regöváltoza tokban szereplő sült (főtt) perec hasonmását látnánk a húshagyó keddi ajándékozásoknál, természetesen más alkalom keretében és más 'funkcióban. Nem fejtegetjük ennek az ősi európai szokásnak történelmi hátterét, s arra sincs módunk, hogy az egyes népek hasonló szokásaira részletesen kitérjünk. A fentiek közlésével az volt a szándékunk, bogy rámutassunk azokra a hasonlóságokra, amelyekről adatközlőink szóltak, de regös-énekeinkben csak igen halvány utalások vannak. Ügy tűnik, a regösök egykori alakoskodóinak párhuzamai más szokásban keresendők, illetve lelhetők fel. A regösök titokzatosságáról, rejtélyes voltáról sokat írt Sebestyén Gyula, és hasonlóan jellemzi a szibérai sámánokat Diószegi Vi ihm о s. 17 Anélkül, hogy elfogadnák a túlzottan sá-mánoentrikus véleményeket, úgy látjuk, hogy igen sok hasonlatosság van az általunk festett kép és a fent említett két tudós leírásai között. A imár idézett szép számú adatközlői vélemény is bizonyítja, hogy századeleji regöseink álarccal, színes szalagokkal, kenderbajusszal és szakállal stb. igyekeztek magukat felismerhetetlenné, titokzatossá, ördögivé tenni. Ezért sem volt talán haszontalan kitenni a somogyi egyéb szokások basonló elemeinek 'bemutatására, ahol a szalmaköntös, nyírfakéreg-bocskor, kukoricaszár-bot, állatalakoskodó idéződik elénk. Nem szaporítjuk a szót a hasonló és más 'mitikus elemet tartalmazó szokások leírásával, csupán néhány mondattal említjük meg Berzence, Varjaskét horvát—magyar lakosú községeik leírt szokását, arnely hasonlít a szláv kolindák és román „turkások" alakoskodóihoz. Vajon, nem szláv átvétel-é ez 17. DIÓSZEGI V., Sámánizmus Bp. 1962, 47-48, 83-84. Uő. A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Bp. 1958, 227-269. a Somogyban mindenfelé elterjedt szokás? Bár a látszat erre vall, itt mégsem adhatunk egyértelmű választ. Röviden kitérünk a betlehemes, regös viseletre. Tölbb adatközlőnk megjegyzése is azt bizonyítja, hogy a betlehemezők 'majdnem azonosan öltöztek, mint a regösök. Ugyanúgy, megvan náluk az arcot torzítóöregítő kenderszakáll és bajusz, a csörgösbot, kifordított sapka és bunda stb., csupán a duda hiányzik. Igaz, míg a betlehemesek viselete — kisebb módosulásokkal — ma is megfigyelhető, pl. a szokást ma is éltető vörsi betlehemeseknél, addig a regölők régebben elhagyott öltözetét csak elbeszélésekből, néhány szövegtöredékből ismerjük. Ezzel kapcsolatban feltehető a kérdés, az öltözék, a bot, ruha, nem a betlehemesektől került át a regösökhöz? Ezt részletesebben azért nem Ind okoljuk, mert egyértelműen arra az eredményre jutottunk, hogy a regöskészségek nagy részét átvették a betlehemezők, akik viseletéről több helyütt adunk leírást. A már említett kifordíott bunda, sapka, csörgösbot mellett figyelem re méltó, hogy a sapkáról éppoly arcot rejtő szalagok lógtak le, mint a regösök sapkájáról. A szereplők között legfőbb alakjai a somogyi betlehemezőknek az egyenruhás (tűzoltóru-hás), katona, vagy a leven te sapkában megjelenő és fakardot viselő katona, továbbá egy vagy két angyal fehér ruhában, lepedőben, és a jellegzetes öltözetű három dadó-pásztor. Ezek közül az egyik a számunkra is többet mondó vén dada, dadus, akinek északii szláv megfelelőjéről (did, diduoh) Sebestyén Gyúl a bő leírást ad. 18 De hogy a somogyi példánál maradjunk, ugyancsak itt említjük meg a Dráva menti falvaik (Vízvár) „deda-járás" mókás alakoskodóit is. A szerepkörök is hasonlatosak: a szláv did — akit helyenként a szalma diduch szimbolizál — éppoly mókás öregként képviseli az elmúló évet, mint abogy a mi dadánk a karácsonyi drámákban, aki süket öreg módjára viselkedik és állandóan fenyegeti pásztortársait „csaj^go-rás-botjával". A két hasonlatos szerepkör egymástól távoleső évszakfordulónál található ugyan, de egykori összefüggései feltételezlhetők és jól -magyarázhatók. Ennek a tavaszt köszöntő, és újévet üdvözlő két szimbólumának hasonmásává 1 ! találkozunk a gyugyi Németh Ferenc (1900) elbeszélésében: ,,. . . akkor vót ojan szalmabábu. Ki vót tömve szalmával a lábai, a karja, meg a feje. Akkor dobáták ide-oda . . . Kitömték a zsákot, avvót a teste. Akkor csinyátak neki kezet, rávarrták a keziit, fejit. Emberfő-ma volt. Kii vót az arca kenyve, ijen szinesre. Ëty fára vót tűzve. Középre a lába közé volt tűzve ëgy kairó . . . Akikor meggyújtottuk, mikor vége lëtt a m ( askúránaik. A falu végire vittük és ott megvártuk, amig elégett. Körül ugráltaik, láncufták, Gyurinaik, Pistának, vagy mit tudom is én minek asufuták, s na eldobták, akkor megtiporták, hogy Ne Gyuri, vagy Pista! A húszas évek után már nem vót". (A fenti szokás és bábu szinte pontos mása a 18. SEBESTYÉN, 1902/b, 444-447.
