Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)
Irodalom - Együd, Árpád: Voigt V., A folklór elemzése, 1972 - Együd, Árpád: Voigt V., A folklór esztétikájához. 1972.
RECENZIÓ 373 első ízben összegző áttekintést. A könyvnek pozitívuma is és fogyatékossága is az, hogy tulajdonképpen népszerűsítő tudományos munkának készült, nem terhelve az olvasót bibliográfiai adatokkal és hosszadalmas leírásokkal. A nyolc fejezetre tagolt könyv végigvezet bennünket a prágai vár történetén, a szakemberek számára azonban nem nyújt teljes képet. A „Miről vall a föld" című első fejezet után a szerző röviden jellemzi a szlávokat megelőző időszakot, majd rátér a prágai vár leírására. A vár körül feltárt nagy temetők arról tanúskodnak, hogy a lakosság már a X. században nagyszámú volt. Amikor a fejedelem Levy Hradecből áthelyezte a székhelyét Prágába, a vár erődítményei csak fából, sövényből és földből készített sáncokból állhattak, de már ekkor hármas védelmi rendszere volt a várnak. A legbelsőben álltak a fejedelem palotái, kíséretének lakóházai, vablamint a pénzverők épületei. Itt találjuk a Szent Vid és a Szent György templomot. Érdekes, hogy a Mária-templomot még a fejedelmi székhely létesítése előtt építették. A korai időben természetesen a fejedelem épületei is csak fából készültek és csak Bretislav uralkodása alatt építettek vakolt falakat, de ezekről sincsenek közvetlen adataink, mivel Sobeslav fejedelem 1135-ben az egész palotát átépíttette. (70. oldal.) A szerző hosszasan elemzi az utak szerepét (V. fejezet), a paloták és lakóházak építészeti sajátosságait (VI. fejezet), majd rátér a templomok és a temetők bemutatására. (VII— VIII. fejezet.) A régi Mária-templom helyén Spytihnev fejedelem és felesége új templomot építtetett. Vratislav alapította a Szent György-templomot, Vencel pedig a Szent Vid rotundát. A Szent Vid bazilikát ugyancsak Spytihnev építtette 1060-ban. A Szent György-templom volt a Premyslida-fejedelmek temetkezési helye és a régészeti kutatások oly szerencsések voltak, hogy sikerült feltárni II. Boleslav fejedelem szinte érintetlen sírját is. (134-135. oldal.) A többi feltárt sírról is gazdag jellemzést ad a szerző, bár a részletgazdag leírások sem tudják pótolni az illusztrációkat. A könyvben ugyan 62 szép fotótáblát talál az olvasó, a 12 szövegközti kép azonban mindenképpen kevés, különösen akkor, ha a szerző a könyvét — nem utolsó sorban — a művelt nagyközönségnek szánta. Bakay Kornél Voigt Vilmos, A folklór alkotások elemzése. Néprajzi Tanulmányok, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972. 377 o. Ismeretes, hogy egy minden részletre kiterjedő folklórelméleti tudományos mű ezideig még nem jelent meg. Annál izgalmasabb tehát magyar szerző tollából olvasni olyan művet, amely már tervét, elképzelését adja egy későbbi összegző analitikus munkának. A szerző abból a marxista alapgondolatból indul ki, hogy a folklór a társadalmi tudat sajátos formája s az ezzel foglalkozó önálló tudomány — a folklorisztika — a művészettudományok egyike, amely az osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályainak művészi alkotásaival foglalkozik. ,,A folklór megjelenési formáinak rendszere" című fejezet a variáns, a szöveg, a folklórműfaj, műfajhierarchia, a folklórrepertoárok, mint folklorisztikai fogalmakkal foglalkozik. A második fejezetben a néprajztudomány sokat vitatott problémájával, a tipológiai egyezések kérdésével is foglalkozik a szerző, majd áttér művészetontológiai kérdésekre. A műfajstruktúrán belüli transzformatív és implikatív változásokkal kapcsolatban ,,A folklór műfajok bonyolultsága" fejezetében foglalkozik a szerző, majd a műfaj bonyolult megjelenési formáival kapcsolatban azt állítja, hogy a folklór műfajok mind a szerzőség, mind az elterjedés tekintetében bonyolultak. Itt olvashatunk az egyes alkotások és műfajok alkalomszerűségéről is. Az alműfaj, műfaj, műfajhierarchia csoportosításának, rendszerbefoglalásának nehézségeivel kapcsolatosan tesz említést a szerző Katona Imre és Küllős Imola daltípusainak rendszeréről. A különböző műfajcsoportok rendszerbefoglalására tett öbb kísérletet említ, illetve — akarva nem akarva — igen helyesen ismerteti a műfajelméleti koncepciókat erényeivel és hibáival együtt. A könyv harmadik fejezetében tárgyalt kérdések talán a legérdekfeszítőbbek a gyakorlati folkloristák számára, ahol a folklór alkotások anyaghoz, alkalomhoz való kötöttségéről esik szó, melynek során újra kitér a szerző a szinkretizmus és a folklór különbségére és kapcsolatára. Ez után a legérdekesebb kérdéskomplexummal, az egyéniség és közösség viszonyával foglalkozik. A történelmitársadalmi mozgásban élő folklór-egyéniségre a művészetpszichológiai vizsgálatokat ki kell terjeszteni kutatásaink során. A változás magával hozza az egyén változásán keresztül a művészi igényváltozást is. Hasznos gondolatokat olvashatunk a „Hagyományozás folyamata" fejezetében a „megalkotást" megelőző „megtervezésről", mint a művészi tudatosság fokáról, valamint az „odakészítésről", mint az előadásnak az előkészítést szolgáló momentumáról. Kitűnő logikai adalékokkal egészíti ki Ortutay Gyula affinitás-elméletét és variáns-koncepciójának öszszes vonzatát. A Zersingen (széténeklés) — problémának a folklóresztétikában mind inkább jelentős szerepét érdemes tüzetesebben vizsgálni. A negyedik fejezet pontjai alatt az alábbiak találhatók: tartalmi és formai szerveződés vizsgálatának fő kérdései, amelyben hangsúlyozza a szerző az esztétikai szerveződés szempontjainak alkalmazását; tisztázza a „szüzsé" fogalmi használatát, mint az egyedi alkotások kritériumát, továbbá a forma megszerveződésével kapcsolatosan a formai elemek összességét jelentő szerkezet szerepét, a tartalmi és formai szerveződés összefüggéseit stb. A mondanivaló megszerveződése során szól az egyedi alkotások esztétikai, szociológiai relációiról; a struktúra és funkció a folklórban kapcsán pedig a stílus, a művészi nyelv alkalmazásáról. A művészi módszer tárgyalása során — érintve a legnevesebbe esztétikai törekvéseket — szól a szerző Guszev hatjnatós művészetszemléletéről is. Újfent utal e rész az elsődleges szinkretizmus és a folklór elhatárolására, összefüggéseire és a különböző osztálytársadalmak művészetéle. Mindezeket azért tartja fontosnak a szerző, mert a művészi módszerek kutatása egy fejlett folklórelmélet gerincévé válhat. A népnyelv és a folklórnyelv, a szóbeliség-írásbeliség viszonyainak szociolingvisztikai vonatkozásait hangsúlyozza a vizsgálódások során, s mellékel néhány jó modellt a különböző kutatási eredményekhez. Hangsúlyt kap a szemiotikának a folklóresztétikában való alkalmazása. Külön figyelmet fordít a szerző az általa igen nagyra becsült Propp funkció-elméletére, akinek emlékére szenteli művét. A folklór alkotások elemzése során felbukkant nézetek, módszerek kapcsán rámutat a könyv a hagyományos és a modern felfogásokra is. Értékét emeli, hogy az irodalomtudomány, a nyelvtudomány, az ethnográfia, az esztétika, a filozófia kapcsolatában állandóan hangsúlyozza az önállóvá erősödött magyar folklorisztika elsődlegességét. Együd Árpád Voigt Vilmos, A folklór esztétikájához. Budapest. Kossuth Kiadó. 1972, 383. o. Ennek a könyvnek mind a folkloristák, mind az irodalomesztététák, mind pedig az iskolák magyar szakos tanárai örülhetnek. Világ viszonylatban is hiányzik olyan alapvető tudományos folklorisztikai mű, amely nemcsak összegezi a szellemi folklór újabb eredményeit, hanem új szempontjainak helyes módszereivel maradéktalan magyarázatot tud adni a népek művészeti-kulturális jelenségeinek keletkezésére és szerepére.
