Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)
Irodalom - Knézy, Judit: Szolnoky L., Alakuló munkaeszközök. 1972
374 RECENZIÓ A könyv logikusan felépített struktúrájából kiemelkedik „A folklór mint a művészet sajátos válfaja" és „A folklórjelenségek rendszere" főrészeinek, valamint az alpontokban tárgyalt lényegretörő magyarázatok sokasága, mint pl. a művészetek eredete, a mágia szerepe, a tudat fejlődése, a művészi tudatosság foka, a művészetek társadalmi viszonyai, vagy pedig a második részben található kérdéscsoportok közül a folklór jellegű művészetek elemzése, az irodalom különböző kategóriái stb. E témák tárgyalása során jó alkalmat talál a szerző arra is, hogy a néprajtudomány minden eddig felvetett kérdésével kapcsolatban elmondja a legújabb tapasztalatokat, szempontokat, kísérleti eredményeket és a várható lehetőségeket. A szerző azt hangsúlyozza legerőteljesebben, hogy a világ minden táján folyó folklórkutatások a legkülönbözőbb alapállásból történnek, de még nincs sehol olyan kialakult módszeren nyugvó szaktudományi irányzat, amely a szellemtörténeti, társadalmi jelenségek általános összefüggéseinek csak hozzávetőleges magyarázatát is adni tudná. Ez valóban igaz is. Akaratlanul felmerül azonban a folkloristában, hogy akár a jövőben kialakuló „társadalmi ontológiának" nevezett módszer, akár az eddigi kutatások eredményeivel foglalkozó résztudományok produkcióit öszszegező és ezekből általános összefüggéseket megállapító egyéb tudomány — vagy nevezzük irányzatnak — alkalmas lesz-e arra, hogy az őstársadalomtól napjainkig történő fejlődéssel kapcsolatban kulturális-művészeti jelenségek társadalmi hátterű szerepét és annak minden relációját szintézis alá tudja fogni éppen annak érdekében, hogy általános törvényszerűségeket és összefüggéseket állapíthasson meg? Vagyis: tud-e majd válaszolni a társadalmi tudatformák (és nem mindig tudatos formák) heterogén világának ma még alig, vagy egyáltalán nem ismert jelenségeinek mindegyikére az általános törvényszerűség igényével? Igaz: a szerző maga is megállapítja, hogy a föld egyes népeinek néprajzáról alig van tudomásunk, s nem lesz könnyű feladata a jövő ilyen értelmű tudományának, irányzatának e fent említett problémák megoldásában. De tegyük félre e távoli perspektívájú kérdést azzal, hogy egyes kutatók közelednek ezen irányzat kialakítása felé és bizonyos területeken vannak is komolyabb részeredmények. A szerző jól látja a különböző próbálkozások közötti helyes út kialakításának lehetőségeit s jó szemmel mutat rá a nem mindig célravezető irányzatokra, mégha nagy nevekhez fűződnek is azok. Egyet kell értenünk Voigt Vilmossal abban is pl., hogy az ősközösségi és osztálytársadalmi folklórt, illetve szinkretizmust elhatároltabban kell vizsgálni (éppen a szintetizálás kedvéért), és valóban rendet kell teremteni az olyan alapkérdések tekintetében is, mint pl. a különböző helyeken felbukkanó azonos karakterű folklórjelenségek és kultúrák kérdése. E koncepciókat illetően még az egy országon belüli folkloristák között is igen eltérő képet lehet találni. Ugyancsak megszívlelendők a szerzőnek a folklórművészetek és a hivatásos művészetek kapcsolatáról, összevetéséről mondott szavai; e téren nem lehet a hivatalos szabályoknak a folklórra való dogmatikus alkalmazását elfogadni, de figyelmen kívül sem szabad hagyni pl. az esztétikának már tudományosan kiérlelt szabályainak alkalmazását. Óva int a szerző attól a sokak által téves megítéléstől, amely egy kalap alá próbálja vonni az ősművészet szinkretizmusát a tulajdonképpeni folklórral és a hivatásos művészettel. A valóság mimézise nem tévesztendő össze a valóságon alapuló társadalmi lényegű, osztálytudati folklórtükrözéssel. Ugyancsak okulni lehet a könyvnek a művészi alkat és tudat kibontakozásával foglalkozó részéből. ,,A folklór, mint a művészet sajátos válfaja" с fejezet tárgyalja a művészet típusait és ezek elhatárolásával foglalkozó problémákat, nehézségeket, a folklór hitelességének jegyeit, formáit, valamint a művészetekre jellemző egyéb sajátságokat. A II. főrészben lényegében a „folklór jelenségeinek rendszere" köré csoportosítható témák részletesebb kifejezését adja a szerző, amelyekből megtudjuk, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással az egyes folklór jellegű művészetek: képzőművészet, díszítőművészet, ábrázolóművészet, irodalom, zene, néptánc. Felhívja a figyelmet a szerző a néprajzi kutatás további menetére, lehetőségére, melyek közepette kihangsúlyozandó az egyén és a közösség, az előadó és a közönség szoros kapcsolata, egymáshoz való viszonya. ,,A folklór jellegű művészetek tartalmi és formai jellemzői" с részben tárgyalt szerkezet, stílus, módszer kérdései során is igen hasznos általánosításokat tartalmazó gondolatokat olvashatunk. A könyvnek az esztétikumra vonatkozó ismertetése után Voigt Vilmos vázlatosan érint olyan kérdéscsoportokat is, mint ,,A folklór jellegű tudományok", „A folklór jellegű köznapi tudat", „Kapcsolatok a folklór egyes részei között". Figyelemre méltó megállapításokat olvashatunk a köznapi tudat tárgyalása során érintett történelmi, lokális, közösségi, osztálytudatról. A könyv végén bemutatott képek szorosan kapcsolódnak az egyes fejezetek tartalmához és azokat jól egészítik ki. A könyv külső formájáról, kötészet-technikájáról röviden csak annyit, hogy ez a tartalmas esztétikai munka esztétikusabb kivitelezést érdemelt volna. Együd Árpád Szolnoky Lajos: Alakuló munkaeszközök. A magyar népi kenderrost megmunkálás. Akadémiai Kiadó, Bp. 1972. P. 267. A munka a szerző több mint két évtizedes munkásságának eredményeként az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg. Már előbb Is napvilágot láttak a szerző országos felmérő munkásságának egy-egy részletkérdést kibontakoztató írásai. ( Etn 60 ( 1949 ) 182-' 221- - 61 < 195C| ) 29-54. - NK 1 (1956) 14-25. Az Országos Néprajzi Múzeum guzsaly gyűjteménye. Budapest 1951.), valamint a jelen munka néhány fejezete, pl. a Magyar kenderáztatási módokról, tilóról és rostfésűkről Stb. SZÓlÓ (NÉ 40 (1958) 105-133. - 47 (1965) 5-66. - 48 (1966) 89-128.) A dolgozat eszközmonográfia. Nem kíséri végig a kenderkészítés egész folyamatát a vetéstől a szövésig, hanem csak bizonyos munkafolyamatok módját és eszközkészletét analizálja; így az áztató, törő, tisztító, puhító és minősítő munkákét. A szerző kiindulópontja az, hogy a fonás—szövés szélesebb témakörén belül e leszűkített rész az eszközkészlet és munkatechnológiája „olyan műveltségi anyagot szolgáltat, amely a Kárpát-medencében ötvöződő len- és kenderkultúra egymáshoz való viszonya kérdésének megközelítését a kétféle kultúra szétválasztásának vizsgálatát leginkább lehetővé teszi". Egyszersmind fontos új tanulságokat hoz a magyar népi műveltség rendszeréről, annak történeti és táji differenciáltságáról. Úgy vizsgálja anyagát, hogy egy-egy kultúrhatást kiváltó munkaeszközöknek, eljárási módnak az egész magyar etnikumban elfoglalt helyét tárja fel. Az eredetkérdésekben, átvételek vizsgálatánál rendszerint európai kitekintést is ad úgy történeti, mint recens adatok bemutatásával. A bevezetésben a kendermunkának a parasztgazdaságban betöltött szerepét méltatja, elemzi forrásait. Rámutat az ikonográfiái adatok megbízhatatlanságára. A kenderáztatás című részben a rostkikészítés első fázisánál már fontos megállapítást tehet arról, hogy a Nyugat- és közép-európai lenkultúra és egy kelet-európai kenderfeldolgozási technika ötvöződött e területen. A lennek sajátos tulajdonságai folytán - a kötegekben történő, azaz markonként (kévénként) és csoportonként is át-
