Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - Bakay, Kornél: Horváth I., Magyarózdi toronyalja. 1971 Benkő S., Murokország. 1972 - Bakay, Kornél: Horváth I., Magyarózdi toronyalja (Am Fuss des Turms von Magyarózd) 1971; Benkő S., Murokország, 1972

RECENZIÓ 375 kötött módon — óztatása a Dunántúlon maradt fenn kenderáztatásnál is. A szerző ezt azzal magyarázza, hogy honfoglaláskor e területen nagyobb tömegben élt szláv népesség, amely az európai lenkultúrát közvetíthette a magyarság felé. A kévés áztatási mód a kenderhez kötődik és az Alföldön maradt fenn, ezt a magyarság a délorosz sztyeppékról magával hozott módszereként könyveli el. A tiló fajtáinak ismertetése kapcsán kifejti, hogy a magyarság a bőrmunka eszközeként használta először, s erre vallanak a fogazott élű típus fennmaradt darabjai. Kelet- és Közép-Európa népeinél is használt tilók nagy differenciáltsága, választékos alkalmazása — nagy múltját és a népi kultúrában való mély gyökerét mutatja. A vályús törőszéket — külföldi forrásai alapján is — a középkorban általánosan elterjedt rosttörő eszköznek tartja, amely a len sulyokkal sima felületen történő törési módjából alakult ki. A tiló típusú törő terjedésével szorult ki a használatból. A kölyüs kendertörőt a bordás tiló és a kölyüs mechanizmusú, kétkarú emelőszerszám egymásrahatásából származtatja a XI11—

XIV. századból. Ennek déli típusának keletkezését jóval későbbre, a XVIII, századra keltezi, a kettős élü bordázott tilóból a magasszintű malomkultúrás medditerán vidéken. A kalodás kenderdörzsölőről megállapítja, hogy szintén a bőrmunka eszközkészletéből vétetett át. A magyarság keleti hazájából hozta magával, de bőrtörőként, kenderdörzsölő funkciója csak a XIII—XIV. századtól alakult ki. A Tiszántúl a XVIII. századtól ennek hatékonyabb változataként tartja számon a rögzített bálványos kenderdörzsölő kialakulását. A kenderkallóról eredetileg gyapjúmunka eszközéről elmondja, hogy a kaloaás dörzsölőt szorította ki a XVIII. század végére azokon a vidékeken, ahol gyors folyású hegyi patakok és folyók álltak a kallómalmok rendelkezésére. A morzsolóhenger a mediterráneum élelmiszer feldolgozásának fontos eszköze volt (köles, olajbogyó törésére, pl.). Hazánkban a szerző szerint német telepesek révén került a Szepességbe a XII. században, Bácskába és Dunántúlra a XVIII. században. A kender lábbal történő puhításának módját szintén a bőrfeldolgozásból való kölcsönzésnek tartja Szolnoky Lajos, míg a kézzel való puhítást az európai lenkultúrához köti. A szöszcsávázás szintén a bőrmunkából kölcsönzött kenderrostfinomító eljárás. A rostfésűkről, a fonalminősítés eszközeiről azt olvashatjuk, hogy szegsoros rostfésűt és a sörtéből készült kefeszerűt a magyarság a szlávoktól vette át a gereben és ecset terminussal együtt a honfoglalás utáni időben. A szegrózsás gereben német telepesekkel a XII—XIII. században terjedt el, ezzel egyidejű a héhő, héhel terminus átvétele is. A munka befejezéseként összefoglalást kap az olvasó a kendermunka eszközeinek eredetéről, amelyek másodlagosan kerültek a kendermunka körébe más munkafolyamatokból, mint a lenkultúra, gyapjúmunka, földművelő kultúra, és bőrfeldolgozás. A lenkultúrát a honfoglaláskor itt talált szláv népek közvetítésével, a gyapjúkultúrát német telepesek által vettük át, a bőrkultúra a magyarság magával hozott javaihoz tartozott, de részben a kendermunka kezdetlegesebb szintje is. önálló belső fejlődés eredménye a morzsolóhenger és kölyüs kendertörő. Az eszközök alakulásáról és a rostkikészítő munka négy fontos fázisáról időbeli fejlődésrajzot is ad a honfoglalástól a legutóbbi időkig. Récens adatait a szerző főként saját gyűjtéseiből a MNA országos adataiból, s az eddigi szakirodalomból meríti. A felvett kutatópontok anyagai bizonyos kisebb táji eltéréseket nem tudnak és nem is tudhatnak feltüntetni, ez nem is lehetett célja Szolnoky Lajosnak. Néhány somogyi példával támasztanánk alá ezt az észrevételünket; Somogyban kendert mindenütt termeltek, de lent csak a Nagyberekben és Belső-Somogyban. A köteges áztatási mód azonban az egész megyében kizárólagos, mint a szerző adatai is bizonyítják. A sulyokkal való kendertörés adatai viszont csak a lentermő belső-somogyi részen lelhetők. A kölyüs kendertörőre csak Külső-Somogyból hoz adatokat, holott ismerték a lent is termelő nagybereki községekben (Buzsák, Tótszentpál), de délebbre nem. A kalodás dörzsölőre csak a kendertermelő KülsőSomogyból, a lábbal való kendertiprásra „nyomásra" szintén csak kendert termelő vidékekről, Külső-Somogyból és Kapos-mentéről van adat, lentermelő somogyi vidékekről nem. Túlmenően a somogyi kérdéseken, van két észrevételünk. Gyakran ír Szolnoky Lajos a német telepítésekkel kapcsolatos átvételekről. Teljességgel kimaradt akár igenlő, akár kizáró megjegyzéssel az, hogy korai francia telepítéseknek lehetett-e valami hatása a kendermunka eszközeire. Másik érdekes kérdés lenne a szöszcsávázásnál alkalmazott töknek, mint festőanyagnak vizsgálata, csak finomabb, vagy durvább fonalat csáváztak-e, tekinthető-e a tökkel való festés a sáfrány helyettesítésének. Szolnoky Lajos értékes összefoglalása bizonyára előre lendíti a szövés-fonás többi munkafolyamatainak, s a rostkikészítés kisebb részleteinek további vizsgálatát. Knézy Judit Horváth István, Magyarózdi toronyalja. írói falurajz. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár 1971, 463 oldal, 24 fotótábla. Benkő Samu, Murokország. Művelődéstörténeti barangolás szülőföldemen. Kriterion, Bukarest, 1972, 147 oldal. ,,A XIX. század második felében és a XX. század elején Erdély-szerte megszaporodtak a vidék-monográfiák, illetőleg a helytörténeti tanulmányok", de az „első világháború után megcsappan a Székelyfölddel foglalkozó helytörténeti munkák száma" — írja Benkő Samu ebben a könyvében (87., 92. oldal). És e megállapítás nem kelthet meglepetést, hiszen így volt ez Magyarország más területein is a Dunántúlon épp úgy, mint a Tisza mentében. Különös, hogy fél évszázadnyi idő múltával éledt csak fel ismét az emberekben a vágyódás arra, hogy a szülőföldjük iránt érzett, gyakran férfi-szeméremmel titkolt szerelmüknek engedelmeskedjenek és hozzálássanak alaposabban megismerni szűkebb pátriájuk múltját és történetét. „Itt is, ott is lelkes emberek kezdtek el kutatni — amint Erdei Ferenc, a Tudományos Akadémia nemrég elhunyt főtitkára írja, mielőtt így folytatná: „A politika ezt eleinte nem nézte jószemmel. Nacionalista veszélytől félt, az internacionalizmust és a proletár nemzetköziséget féltette... az efféle hazafiúi felbuzdulásoktól. De a honismereti mozgalom lelkes hívei nem vonultak vissza s megannyi akadékoskodással szemben is zászlajukra írták a lokálpatriotizmus jelszavát." „A honismeret lokálpatriotizmusa pedig szükségképpen torkollott a magyar nemzeti patriotizmusba, az egyetemes hazafiságba, a helytörténet pedig a nemzeti történelembe." (Helytörténeti tanulmányok és krónikák с kötet előszava, Bp. 1971, 4-5. oldal.) A honismereti és helytörténeti kutatómunka tehát nem lehet idegen szocialista rendszerünktől. Ha pedig nem idegen, támogatnunk és művelnünk kell. Támogatni áldozatosabb, mégis könnyebb. Sokkal könnyebb, mint megírni egy falu hiteles történetét, mégpedig úgy, hogy az vallomás is legyen, de a szubjektív líraiság mégis cáfolhatatlan eredetiséget fogjon össze. A honismeret hazánkban mozgalom lett. Kiadványok tucatjai, tanácskozások százai és megszállott emberek ezrei mutatják erejét. A „hogyan műveljük" kérdés legszebb válasza Horváth István és Benkő Samu új könyve. Egymás mellé került ez a két könyv, pedig szerzőik korántsem ugyanezt az utat járták. Szóljon hozzánk előbb Horváth István. „Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel összefűznek a