Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

Janus Pannonius Múzeumnak közvetíti, és ebből Hárs Éva megszervezi az állandó Pécsi Modern Képtárt, amelynek felállítását Martyn már egy 1942-es cikkében szorgalmazta; a Rippl-Rónai József évfordulók alkalmával tanulmányt ír, emlékbeszédet mond ; Jakab Irén az elmebetegek rajzait diagnosztizáló munkájának művészeti tanácsadója. 1957 őszén nyolcvan alkotásából kiállítás nyílik Pécsett. Ezekben az években bontakozik ki Martyn Ferenc grafikai művészete. Számára a rajz nem vázlat, nem előtanulmány, hanem önálló képi értékű alkotás. A megvalósulás csak más eszközök felhasználásával, más anyagban történik. Eszköze a lehető legelvontabb forma, a vonal. A rajz az irodalmi műfajok közül talán leginkább a balladával rokonítható. Ez is a kihagyás, a tömörség, a tőmondatok művészete. Az igazi rajz semmivel sem kisebb igényű, alacsonyabb rendű alkotás, mint a festmény; egyszerűen más. A hozzá való vonzódás éppen azoknál az alkotóknál jelentkezik elevenen, akiknek a szigorú szerkezet, a zárt kompozíció az elsőrendűen fontos, Martyn kortársai közül főként a már említett Gadányi és Barcsay művészetében. Amit a vele baráti kapcsolatban álló Gadányi mond a rajzról, Martyn grafikáira is jellemző: »Az önálló rajz szerkezeti felépítése szigorúan komponált, tartalmában a formaelemek szintetikus összhangja él — tehát képi igényekkel rendelkezik.« Szűkszavú, elvont rajzok mellett, szinte velük egy időben, hihetetlenül pontos, finom, aprólékos vonalakkal átszőtt természeti képek születnek. Mintha csak ezzel is igazolni kívánná hajdani mesterének tanítását az »egyszeri« diófáról : »Jelkép a f a . . . És szerkezet. . . De nemcsak ezt az állványzatot kell ám követni az irónnal, hanem azt is, hogyan működik mindez. . .« A kizárólagos absztrakciónak megvan a veszélye. Nemcsak az igaz, hogy van, aki a fától nem látja az erdőt, de fordítva is áll: aki mindig csak az erdőt nézi, elveszti érzékét az egy as fák, a jelenségek minősége iránt: az erdőtől nem látja a fát. Ezt Martyn végtelenül tömören így mondja: »Kitalálni csak azt tudom, amit ismerek.« Önálló igényű rajzai közé illeszkednek irodalmi illusztrációi. Talán ez művészetének legismertebb oldala. Petőfi, Cervantes, Flaubert történetét, Mallarmé verseit kísérő lapjai nemcsak kiállításokon kaptak helyet, hanem könyvtestbe öltöztetve, magas példányszámban reprodukálva is megjelentek s ma közkézen forognak. E munkáinak szélesebb körű kritikai méltatása sem maradt el. Sőt 1963-ban az egyik jelentős nyilvános elismerést, a Munkácsy-díjat is grafikai tevékenységéért kapta meg. A XXXI. Velencei Biennalen tizennégy rajza képviselte a magyar művészetet. 15