Sára Péter: Berzsenyi emlékmúzeum Niklán (Somogyi Múzeum 10., 1967)

Az emberek különválva s magokra hagyatva majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek; egyesülve pedig urai a földnek. Vadság szaggatta és reggette külön az embereket, s a műveltségnek legfőbb célja: azok egyesítése." Hátralevő éveiben már csak A Kritikáról írt jelentősebb tanulmányt. Betegsége teljesen Niklához kötötte és itt is halt meg 1836. február 24-én. Az Akadémián Kölcsey Ferenc mondott megrázó búcsúbeszédet, így szolgáltatott elégtételt annak a nagy költőnek, akit ő egykor kritikájával olyan végzetesen megbántott. Az utolsó tárló dokumentumai és a szobák előtti zárt folyosón elhelyezett tablók montázs-kompozíciói jelzik, hogy Berzsenyi irodalmunk egyik legnagyobb klasszikusa. Kivételes tehetségével olyan jelentős költészetet teremtett, amely stílus és nyelv tekintetében egyaránt gazdagította irodalmunkat és annak további fejlődését hatékonyan befolyásolta. Nyelvi és stiláris vonatkozásban leginkább ő készítette elő a talajt a reformkor irodalma előtt. Vörösmartynak példaképe és közvetlen előfutára volt. Ódáinak súlyos mondanivalói, verseinek szépségei az utána következő korokban sem koptak meg, sőt még ma is frissen, elevenen hatnak. Sokan tanultak tőle és sokan merítettek az ő költészetéből a XX. századi költőink közül is. Egy-egy erőteljesebb kifejezése Ady lelkében is visszhangra talált. Verseinek gondolati mélysége és csodálatosan szép muzsikája több magyar zeneszerzőt is megihletett, de Berzsenyi költészetének egyetemes értékei a legteljesebben Kodály Zoltán zenei feldolgozásaiban fejeződnek ki. Költeményeinek megzenésített kottái, a róla szóló tanulmányok és műveinek különböző kiadásai jelzik, hogy az utókor megbecsülte a nagy költőt, aki olyan életművet hagyott maga után, amely előtt költőink még ma is meghajtják az elismerés zászlaját. A hozzáírott versek sorából érdemes kiemelni Nikla leggyakoribb költő-vendégének, a Berzsenyi kultusz fáradhatatlan ápolójának, Takáts Gyulának a szép költeményét. NIKLAI ELÉGIA Hádesz ölére is úgy ment, mint ahogy ősi szokás volt. Tölgyfa-koporsóján megzörrent gyöngyszemü kardja és ragyogott az a Táj atlasza fényeitől. És ragyogott nem rég a határ, kék láng borította. Porló csontja fölött érc-csorda csatája viharzott s mintha szivéből nőtt volna föléje a kő, izott és ragyogott, fölvágta fejét a sötétből. Én, kit a vak véletlen vitt menekülve e berken, mint próféta jelét, néztem a niklai sírt. Már ne7n is azt, de kemény márvány-arcod ragyogását, melynek a gránát és a serényszavú ágyú sem ártott. 18