Sára Péter: Berzsenyi emlékmúzeum Niklán (Somogyi Múzeum 10., 1967)

Fénylett, mint az acél, hogyha a tűz foka nő. Elszabadult a pokol. Fortyogva dobálta salakját. Aknavetők vad cséphadaróba törette a szőlőt s kriptád torka sötét hádeszi ködkapu lett. Zengve hasadt mentéd, csizmád sarkantyúja szárnyas kanca hasába szorult s elvitte örökre e tájról. Sírtak a lelkek s jajjl hulltak a csontjaik is. Csak te ragyogtál és lantod olajága világlott. Hálából ime most kegyelettel adózik a nemzet Szétszórt csontjaidat ünnepi urna viszi. Zászló leng a toronyban. A tört cserepek mosolyognak. Holt gazdák unokái kerékpáron gyülekeznek s küllőn, kalpagukon pántlika fodra repül. Gesztenyefáid alatt gyűlt össze a niklai tábor s míg maradék poraidra babérkoszorúk sora hullott, téged, idézve, szerény képzeletem szabadult. Akkor jöttem, a római nap tüze rajtam aranylott s szinte pirulva szorongtam az ünnepi nagy sokaságban, látva a pusztai por, mint lepi csontjaidat. Turcsi lovad nyergébe ha ültél, messze tekintve s gyertyád fényin is ez lebegett s Rómát sose láttad. Berki mocsár hídján törted a válladát is. S itt evez ím koponyád harmadszor a létei vízre. Gyémánttal faragott fény sodra kíséri az útján. Hullt csigolyád láncán villog az álomi kéj. S mely szorította pipád, szép fogsorodon puha füsttel omlik a túli világ, fodrán rajzolva a titkát s kripta-virágaidon tükröz a mennyei út. Fénye behinti zizegve a kert mogyorós ligetét és onnan a málnabozótra libegve, a rózsalugasnál elszállt méhesedet fürdeti szárnyai közt. Itt történt, hogy amíg te a szép Amathusz ligetében ábrándos utazással időztél, zsongva a méhraj szürke cilinderen hűs pihenőre talált. Észre se vetted, a pusztai zsongás nyári dalában sárga görög templom fala ringott s gombai szőlőd indás ernyei közt tengeri hab zuhogott. Ügy, ahogy éltél, árnyad e fákra borulva fölöttünk úszik azur-táj bércei közt s a volt csigapásztor kései sarja sudár nádat emel szabadon.