Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
11. Temetői rítusok, szokások – Sopianae ókeresztény egyháza(i)
71.3. Kiemelt sírok és mártírkultusz Sopianae temetőjében 205 ta a keresztény egyházat. Bármennyit tett is a kereszténységért, nyugaton nem avatták szentté, hiszen po- gányként viselkedett.951 Mégis Constantinus császár és később Damasus pápa olyasmit vezettek be Rómában a sír-, illetve mártírtisztelettel, aminek a pogányságnál a halottak tisztelete nyomán természetesen előzményei voltak, de felfokozott minőségükben akár az észak-afrikai keresztény hagyományok egyházpolitikai indíttatású folytatásának tekinthetünk.952 Egyikük magánbazilikákat emeltetett a főbb síroknál,953 másikuk felkutatta és sémaszerű epigrammák révén narrációval ellátva bemutatta a katakombák mártírjainak nyughelyét.954 Mindettől a 2. századi ókeresztény apologéták egy része még fanyalgott volna, és későbbi elfogadása sem volt egyértelmű, mégis teret nyert. A keresztény egyházat rendkívül előnyös helyzetbe hozó, de magát a kereszténységet legfeljebb csak pogány tudatlanság jóindulatával kezelő Constantinus császár a „tiszta" keresztény eszmékre való hatását már nagyon sokan taglalták. Magyarországon tevékenysége elítélésében talán Sághy Marianne ment legtovább, aki a császárt az elődei által megöletett mártírok emlékének kisajátításával vádolvált, ezért néha nem is ismerték el valódi megtérésnek), de a kereszténység általános elterjedésével a probléma megszűnt, hiszen egyre kevesebb volt a megtérő pogány (Volp 2002 161-162). 951 Constantinus császár megítélése nem egységes. Sardesi Meliton már jóval őelőtte, a 2. században azt hirdette, hogy az egyház a Birodalom tejtestvére (Hamman 1987 100). Constantinus római császárként hasonlóan gondolkodva az egyház felett is uralkodni kívánt. Ebben segítette a rajongó Eusebios püspök, aki kultuszt vont köré, mások nagy politikusnak vagy hadvezérnek találták. Való igaz, hogy sok rendelete született a keresztény erkölcs jegyében (például a keresztrefeszítés, a gladiátorjátékok vagy a gyermekkereskedelem betiltásai) és az egyházat is erősen támogatta. Modern értékelőinek egy kisebb része az afrikai proconsulhoz, Ablabiushoz írt levele alapján (Optat, Csel. 26,264.) már megtérése előtt is őszinte kereszténynek tartotta (Alföldi A. 1943 Adriányi 2001 96). A kutatók többsége azonban az eredeti keresztény eszmék megtévesztőjének látja. Diadalívén ott szerepel a többféleképpen értelmezhető instinctu divinitatis formula (Lanciani 1892 20), amit valószínűleg a szenátus íratott fel. Családtagjainak üldözése (megölette feleségét Faustát, fiát Crispust, apósát Heracliust és sógorát Liciniust), pogány motívumok pénzein való ábrázolása (315-ig Herkules és Helios-Sol-Apollo volt látható rajtuk), valamint a tiszteletére állított hispellumi pogány templom építésének engedélyezése azt mutatja, hogy a vallás etikailag semmiképp sem érintette meg (Gáspár 2005 35). Legmesszebb az a nézet megy, amely szerint a császár egyenesen második Krisztusnak képzelte magát (Sörries 2011 191). (Constantinusról bővebben: Brandt H 2007.) Hozzá hasonlóan ambivalens megítélés alá esik az egyház szemében Nagy Károly (győzhetetlen lándzsájuk közös volt), aki leginkább parázna életmódja miatt maradt szintén csak „Nagy", míg más, a kereszténység érdekében talán kevésbé tettrekész királyok szentté válhattak. A„Nagy"jelző kategóriája pedig nem nevezhető kimondottan vallási színezetűnek. Például Nagy Sándor haditettei és uralkodása, Nagy Heródes pedig főleg építkezései miatt kaphatta meg a jelzőt stb. Mindazonáltal Constantinust (és utódait) halála után a keresztények isteninek (divus) is nevezték (ami persze inkább „boldog emlékezetűt" jelent - Marucchi - Vecchieréllo 1935 205) és a nyugati egyháztól eltérően keleten szentként tisztelték. 952 Mártírtisztelet és sír összekapcsolódása valószínűleg már a 2. században elkezdődött Észak-Afrikában és Róma katakombáiban is. Később Prudentius említette, hogy Hippolytos sírja mellé a katakombában oltárt állítottak (Peristephanon XI, 170). Euphemia mártírsírjának templom mellé való helyezéséről szólt Amaseai Asterios (Homilia XI: in laudem S. Euphemiae). Jób esetében pont a templom oltárát helyezték a sír fölé (Egeria Itinerarium c. 16, 7). 953 Szent Péter, Szent Pál, Szent Lőrinc, Szent Sebestyén, Szent Péter és Marcellinus, valamint Szent Ágnes bazilikák (Matthieae 1962 46-52), melyeket akár emlékműveknek, még inkább mártírtemplomoknak nevezhetünk (Sághy 2003 30). 954 A mártírkultusz kifejlesztésében Damasus pápa nem volt egyedül. Nyssai Szent Gergely a pápa kortársaként Rómától távol írta le a szertartást Teodor vértanú sírjánál a pontusi Eukhaitában: „Mások földi maradványai a többség számára utálatosak, és senki se közelíti meg szívesen a sírokat, vagy ha véletlenül nyílt sírra talál, és annak tartalmára téved a tekintete, viszolygással telik meg, s az emberi lét fölött egyet sóhajtva elszalad onnan. Ma azonban, mikor egy hasonló helyhez jöttünk, és itt tartjuk gyülekezetünket, ahol az igaz emlékhelye, s szent maradványai vannak, először is a látottak nagyszerűsége lelkünket magával ragadja, (...) látogató a síremlék közelébe akar jutni, mert hiszi, hogy annak érintése megszenteli és áldást nyer általa. Sőt, ha valaki a nyugvóhely fedeléről összegyűjtött söpredéket ajándékozná neki, ajándékként fogadja a port, és kincsként őrzi a földet. Hogy ugyanis az ereklyének magának megérintése - ha valakit akkora szerencse ér, hogy erre lehetősége nyílik - mennyire kívánatos, s a legfelülrőljövő áldás ajándéka, azt tudják azok, akik megtapasztalták, és vágyuk betelt. Mert bizony mint élő és virágában lévő testet köszöntik azok, akik láthatják: szemeikkel, szájukkal, fülükkel - megközelítve, s aztán az illetődöttség és megrendülés könnyeit ontják, a közbenjárásáért való könyörgést úgy intézik a mártírhoz, mint aki egészében és láthatóan jelen van, s mintáz Isten testőrét kérlelik s mint olyat hívják segítségül, aki, amikor csak akar, ajándékot szerezhet urától, segítségül hívják. Mindezekből, ó istenfélő nép, értsd meg, hogy 'Drága az Úr előtt az ő szentjeinek halála' (Zsolt 115,6). Mert minden ember teste egy és ugyanaz, mert egy anyagból állt össze. Mégis, a közönséges halottat csak eltemetik valahogy; azt a testet viszont, amelyet a mártírok szenvedésének kegyelme ér, akkora szeretet és figyelem veszi körül, mint azt szavaink az imént kifejtették."(Homilia Teodor mártírról - Bugár 2004 161-162). Egyéb helyen, immáron az Újszövetség nyomán (Lk 24,5) ugyanő másként nyilatkozott:„Ne keressük többé a halottak között az élőt! (in Christi ressurrectionem" or. 1. IX 304,15-20).