A Fürdőélet és egészségturizmus a Dunántúlon az ókortól napjainkig című konferencia tanulmánykötete (Kaposvár, 2015)
Katona Klára: Termálfürdők, mint a szénhidrogén-kutatás "melléktermékei"
114 KATONA KLÁRA 1945 után a - háborús események miatt évek óta nem működő - fürdőtársaságok megszűntek, a kisebb fürdők üzemeltetésével felhagytak, a vízművek sok helyütt tönkrementek. A fürdőkultúra tömeges „gyakorlása" egyes balatoni településeken működő vállalatokra és a főváros gyógyfürdőire korlátozódott. Egy, a Szakszervezetek Országos Tanácsa által egy 300 főt befogadó hajdúszoboszlói gyógyfürdő építéséről szóló, a Gazdasági Bizottság részére 1958-ban készített előterjesztésben olvasható:„Jelentősebb új üdülőépület a felszabadulás óta sem szakszervezeti, sem állami pénzből nem létesült.''18 Az MSZMP csúcsvezetése számára a lakosság életszínvonalának emelésén túl az állam devizabevételeinek növelése is fontos cél volt, amit elsősorban az idegenforgalomból származó bevételek fokozásával kívántak elérni. Ennek feltételei az 1950-es évek végén nem voltak ugyan adottak, de a hiányosságok kiküszöbölésének kezdeti lépéseit - köztük a mindenki számára elérhető üdülés „létjogosultságának" elismerését - megtették. Ugyanebben az időszakban: 1958-ban készítették el a Balaton-környéki régió rendezési tervét; kifejezetten azzal a céllal, hogy megteremtsék a nagyobb tömegek számára az üdülés lehetőségét.19 A gyógyturizmus fejlesztése, a hévizekkel üzemelő fürdők építése az 1960-as évek elején - vagyis a második ötéves terv időszakában - még nem központi terv alapján, hanem helyi kezdeményezések hatására történt, mely sok esetben együtt járt alacsonyabb szintű műszaki megoldások alkalmazásával. A politikai berendezkedés, a belpolitikai viszonyok, és nem utolsó sorban az ország tőkeszegény állapota miatt a fürdők fejlesztése nem mehetett végbe ugrásszerűen. A politikai környezet idegenforgalmat gátló, ám annál stabilabb eleme volt pl. a vízumkényszer, ami nem csupán az ellenséges nyugati, hanem a baráti, szövetséges katonai tömbhöz tartozó országok polgáraival szemben is érvényben volt. A tőkeszegénység ördögi körében az elégtelen szállodai kapacitás és a színvonaltalan felszereltség gyors megváltoztatására sem volt sok esély. A feltárt hévíz fürdőkben történő felhasználása az 1970-es évek elejéig a helyi lakosság és a helyi tanácsok ügye volt; tervszerű, központi iránymutatás e téren nem létezett. A természeti kincs kihasználásában a lakosság elszántságának és a település vezetői szervezőkészségének, talpraesettségének különösen nagy szerepe volt. A büki fürdő példáján jól szemléltethető mindez. A hévíz büki 1957-es megkutatása után a kitörést elfojtották, a víz hasznosítására vonatkozó tervet nem készítettek. Azonban a szivárgó termálvíz a vízelvezető árkokban összegyűlt, a lakosság pedig - figyelmen kívül hagyva a még talán spártainak sem nevezhető körülményeket - az árkokban fürdött. A tanács igyekezett javítani a körülményeken, ennek első eredménye egy szabadtéri gyógyvizes medence üzembe helyezése volt 1962-ben. Ezt követte egy évvel később a kibővített fürdő megnyitása, majd 1965-ben a hévizet gyógyvízzé nyilvánították. 1977-ben 400 ágyas SZOT üdülőt nyitottak, két év múlva pedig a gyógyfürdő környékét gyógyhellyé minősítették20. Sajnos az ilyen ütemű fejlesztés az 1990-es évekig nem számított általánosnak. A termálfürdőkre épülő gyógyturizmus tehát ebben az időszakban még gyerekcipőben járt. 1960-ban a KNEB21 által készített előterjesztésben leszögezték:„Megfelelő gyógyszállók hiányában - egyébként jelentős gyógyvizeink ellenére - ilyen jellegű idegenforgalmat gyakorlatilag nem bonyolítunk."22 Az 1960-ban tett megállapítás valójában az évtized végén is érvényes maradt, noha a termálvizet adó kutak jelentős részének fúrása erre az időszakra esett. Mindez nem jelentette azt, hogy a „fürdőkultúra" megszűnt, vagy visszaszorult volna. Ebben az évtizedben a fürdőfejlesztés lelassult ugyan, de a természetes élővizek (elsősorban a Balaton, Velencei-tó) parti strandjait kiépítették.23 A jogalkotás reagált a megkutatott hévízforrások számának emelkedésére: a gyógyfürdő és üdülésügy, valamint az ásvány-és gyógyvizek feltárása és hasznosítása egyes kérdéseiről szóló 11/1965. Korm. sz. rendeletet 1965. július 11-én, az ennek végrehajtásáról szóló 4/1966. EüM rendeletet egy évvel később, 1966. július 6-án tették közzé. A joganyagban24 a gyógyfürdő intézmény és a gyógyhely megnevezéseket az egészségügyi 18 MNL OL 288. f. 23. cs.1958,8. ő.e. 19 MNL OL 288. f. 15. cs. 1963,9. ő. e. 20 Fejér-Fluck 2003. 21 Központi Népi Ellenőrzési Bizottság: 1958-1989 között a Minisztertanács alárendeltségében működő, a „népi ellenőrzés" legfelsőbb szerve, feladata az állami és az állampolgári fegyelem megszilárdítása, a korrupció és a bürokratizmus leküzdése volt (1.1957. évi VII. tv.; 6/1958. (1.18.) Korm. sz. r.). 22 MNL OL M-KS 288. f. 15. cs. 33. ő. e. 1960. 23 Fejér-Fluck 2003. 24 E szabályozók kisebb módosításokkal 1984-ig, a 62/1984. (XII. 19.) és a 63/1984. (XII. 19.) Korm. sz. rendeletek megjelenéséig érvényben maradtak. A két kormányrendelet végrehajtásáról a 7/1986. (VIII. 10.) EüM r. rendelkezett.
