Eperjessy Ernő: Regionális cselédszótár. A zselicségi uradalmi cselédek regionális szótára 1900-1950 (Kaposvár, 2010)
Szöveges nyelvjárási szemelvények
sarogba tutta csak bedobni. Nem vót má hete a régi pusztába. Vót, akit két-három szekér vitt é. Vót, akit aszongya: Jaj, hat szekérgyütt érte! Az májobb módú vót. Annag vót sok terméssé. Nem ám bútor vót hat szekér! Vót, aki két komvencijózs vót, két keresőre. Nem is ászt nészték, kinek mijjem butorgya van. Halom, hogy mennyi kukoricád vitt, mennyi krumplid vitt? Hogy mennyi jószágot hajtott ? Ha émöntek a szekerek a jószágot utána hajtották. Mindég utána. Ha vót ujjan gyerök, ah hajtotta, vagy vezette. Mer amég a szekerek é nem möntek, a család nem indát ki a házbu. íjjenkor a rokonság is nagyon besegétött. Amöllik szobába mönt, ahhó tartozott istállóhel is, mög ól is. Az az övé vót. Hád, bizony isten! Sok nézögelődött. Mer aki fölmondot, sok ujjan gondatlan család vót, összedüntötte az ólat is. Istállóba rekeszték nem vót. Hát bizony, ha érdömösebb embör vót, nézögethetött. Akkor az ögyebet nem tött, mindön vasárnap csinyáta, hogy mégis a kis jószággyát tuggya röndbetartani. De bizony vót, aki röndözs vót. Az aszonta: Ha én szeretők jó here mönni, akkor én is röndbehagyom az enyimet. Mer az nem bűnös, aki belembe gyün. És amikor odaértek a hászhol, ahá hurcúkottak a pusztába, akkor elsőnek nem vót szab bemönni fehérnépnek, hanem a szitát gurgitottág be. Azután a könyeret. Hogy lögyön szöröncséjje, mök, hogy a könyere tovább is mögmaraggyon Mikor émönt a házbu, hunaj kihurcókodott, akkor fokta, a szomszédasszonytu kért egy kánnát, és ászt jó fölöntöszte. A szobájját. Én is kérdösztem: Mér? Aszonták azér, akkor nem mögy vele a betekség. Februárba huszonharmadikán vót a főmondás. Öt órakor. Februárba fijam, akkor má nincs korán. Mindönkinek fő köllötött ám mönni, még annak is, akinek nem vót szándéka fölmondani. Mindön éggyes cseléd. Mer akkor tutta, hoty hát ébocsáttyák, vagy nem? Akit úgy bocsátottak é, annak odatták az izét..., a levelét. Ébocsáttó levél. A másik mög hát fölmondott. Saját maga, ha nem teccöt neki a hel. Vót akinek az itnéző mondott fő. Akkor két nab vót a helkeresés. Csak kettő. Ha nem tálát, akkor esetleg még égy napot. De nem kapott má többet. Hacsak nem tapogatózott. Mer monták: émönt tapogatózni. Tudod micsinyátak? Vasárnap aszonta annak a másik pajtássának, hogy - léty szives komám, vaty sógor - ötezsd mög az ökrömet! Akkor má előre émönt helet keresni. Akkor má ászt beszéték: Né! Ez émönt tapogatni helet. Émönt a másik pusztára a rokonnyaihó, ismerősséhő, komájjáhó. Akkor émönt ahhó a gazdáhó, szót neki, hogy beszegőnne. Számíthat -é beire? Ha gyün szegőnni ... Ez jobbik esed vót, ha sajditotta, hogy főmondanak neki. De kinek váratlanu odatták a levelit, hát annak bizontalamba köllötött indúni. Aki bisztosra mönt, asz kikérte a levelit. Aszonta: Köszönöm szépön az idájig való könyeret. Mer a röndös embör mökköszönte. Köszönöm az idájig való könyered, de it továb nem maradok. (Melyik pusztára szegődtek el szívesen a cselédek?) Valamikor hirözs vót éré a mi környéküngbe Szemiklós. Valamikor Szemmártony is hirőzs vót. Mikorgyába mink idegyüttünk. Mer ot tudod kig vótak? Régi cselédök. De végin Szemiklós épusztákodott. Utyhogy má mikor mink odamöntünk, annak se ajtaja, sé ablaka. Utyhogy oda má nem vót érdömözs beszegőnni. Ott az zsvéd uraság vót. Kijárt mindék külföldekre. A pénct éprangatéroszta. Füzetni sasé tudott. Ezög vótak ketten tesférök. Ebuktak. 284
