Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 2008
A világhírű balett művészről az volt a megállapításom, hogy csendes, zárkózott, inkább szomorú ember benyomását tette. Lehet ugyan, hogy csak fáradt volt. Ez idő tájt kerültem nagy barátságba Szinyei és Lechner bácsikkal. Gyakran ebédeltünk az akkoriban Drechslernek nevezett Opera-étteremben. Ott volt a művészek részére egy nagy asztal fenntartva, ahol többek közt odajártak Szinyei-Merse Pál, Petrovics Elek, Kernstok Károly, Nemes Marcell, Iványi-Grünwald Béla, Kosztolányi Kann Gyula, Ernst Lajos, Lázár Béla és a későbbi, háborús években Csáktornyai Zoltán, aki szintén jó barátom lett - és sokan mások. Sokszor előfordult, hogy ebéd után Józsi bácsi elvált a társaságból és odafordult Szinyeihez ezzel a kéréssel: „Pali bácsi vidd el a kislányt a ,Japán"-ba és rendelj neki egy kapucínert, később én is odajövök". És én mentem öreg barátaimmal a kávéházba, ahol képeslapokat hozattak nekem, azokat nézegettük és beszélgettünk, főleg iskolai élményeimről. Soha sem jutott eszembe a fejemet törni, Józsi bácsi hová ment ilyenkor - ő azt mondotta rendesen, hogy a fodrászhoz megy. Halála után évekkel hallottam egy közös ismerősünktől, hogy abban az időben egy ügyvéd szép feleségének, aki az Andrássy úton lakott - udvarolt. Akitől hallottam, az asszonynak barátnője volt. Lehetséges, hogy ez is olyan pletyka volt mint a többi, de akkoriban semmi nem szivárgott ki belőle. Lechner Popszi bácsi (így becézték a fiatalabb művészek) nem étkezett házon kívül, de mindig ott találtuk már őt, megszokott ablaka sarkában, ahonnan figyelte az utcai jövés-menést. Sokszor, amikor bementünk mi is feketézni, magához intett és az asztalon már előkészített két gyönyörű Calvil almával vagy kanadai ranettel ajándékozott meg. Előfordult, hogy nem mentünk be, akkor kopogott az ablaküvegen és intett, hogy jöjjek be az almákért. Tavasszal, amikor Lazarine néni már hazautazott kaposvári otthonunkba, hogy a tavaszi munkákra felügyeljen, Józsi bácsi rendszerint még a nyár elejéig Pesten maradt és olyankor, ha kijöttem az intézetből, kettesben jártuk a várost. Kora tavasszal az első napsugár kicsalt bennünket a pesti korzóra, ahol és büszkén lépegettem Józsi bácsi mellett, aki ezekben az években nagyon reprezentatív jelenség volt. Hányszor hallottam, amint ott fel-alá jártunk a nagy tömegben, az ilyen hangos megjegyzést „nézd, itt megy Rippl-Rónai". 0ÊJ 50 Ф*
