Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Azt a velencés könyvet azután is áhítattal bújtam, valahányszor hozzájutottam. Arra is ösztökélt, hogy tanuljak meg mielőbb olvasni. Ötéves koromban már tudtam is, anélkül, hogy bárki tanított volna rá. A bátyáim öreg zsidó házitanítója, Schleininger úr fedezte fel, hogy tudok. Szerettem átszaladgálni a szobán, melyben ő bátyáimmal vesződött. Az öreg tanférfiú nem bánta, sőt néha elfogott, a térdére ültetett s tréfálgatott is velem. Egyszer, szintén csak tréfából, elém tárt egy magyar ábécés könyvet, hogy tudom-e, mi van abban. És íme, én tisztességesen, bár lassan, elolvastam egy sort. Schleininger úr megdermedt a bámulattól s mielőtt még tovább olvashattam volna, magasra emelgetve engem, az ajtóhoz rohant, hevesen kinyitotta, s onnan kiabálta el, hogy az egész ház hallja: „ein merkwerdiges Kind! ein merkwerdiges Kind!..."40 Elolvastam én azután minden betűt, szót, mondatot, ami csak papíron, patika-skatulyán, vagy cégtáblán a szemem elé akadt, de a velencés könyv szövege mégis titok maradt előttem, mert az nem volt magyar. Hanem a képei nyomán olyan különös tündérmese-Velencét építettem meg a képzeletemben, hogy amikor évtizedek múlva végre csakugyan eljutottam Velencébe, ott az omlatag, patinás falak közt az első benyomásom lehangoló csalódás volt. Csak lassanként jöttem rá, hogy a valóságos Velence természetességében még sokkal szebb, mint az a valószínűtlen gyermekálom-kép, melyet róla a piros könyv túlcifrázott, színes metszetei után alkottam. Kaposvárott, a FóH-házban nem laktunk soká, legfeljebb egy évig. Rám nézve ez az egy év is eléggé eseményteljes volt. Itt libériás hajdú szolgált fel az asztalunknál, különösen, ha vendégeink voltak. Én, természetesen, nem a nagyok tábláján, hanem a macskaasztalnál ettem kis testvéreimmel. Evés közben rendszerint elálmosodtam, s egyszer már annyira nem bírtam magammal, hogy arccal belefeküdtem a paradicsomos tányéromba, s mikor a hajdú felkapott, pirosra má30