Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

A „KUKORICÁS" STILUS Az 1906-os sikerkiállítás után Rippl-Rónai úgy érezhette, hogy immár festhet bármit és bárhogyan, nem kell küzdelmet folytatnia az értetlenkedőkkel. Megbocsáthatóan hívságos nagystílűséget kezdett megengedni magának az életben és a művészetében. Mindenekelőtt, hogy a tisztességre ügyelő polgári körök számára is megnyugvásul szolgáljon, házassággal törvényesítette Lazarine-nal való húszéves együttélését. Budapesten a Kelenhegyi úton álló művészházban műtermet bérelt, mert egy sikeres modern művésznek már a fővárosi körökben is kell mutatkoznia. A Japán Kávéházban jött össze új barátaival, kollégáival, mint Szinyeivel, a Majális című művével meg nem értett elődjével, Lechner Ödönnel, aki az építészetben volt stílusújító társa, Petrovics Elekkel, a Szépművészeti Múzeum Ripplit felkaroló igazgatójával és sok mással. Új képeinek sorából elmaradtak a meghitt békéjű enteriőrök. A modellek félalakos portré-közelségbe jöttek elő, amivel az arc-karakterek reálisabbakká váltak az enteriőrképek típusfiguráinál. RipplRónai vastag kontúrvonallal kanyarítja ki képeinek hőseit a térből. Domináló megszemélyesítésük által élénk, síkszerű színfelületek feletti uralkodásban kaptak jelentőségteli szerepet. Ilyen "uralkodói" portrék a Szinyei Merse Pál című, a kétalakos Petrovics Elek és Meiler Simon arcképe, a Medgyessy olvas, a Riccardo Vines Roda zongoraművészé, a legutolsóig, az állami megrendelésre festett Makkfalvay főispán portréjáig. A magas támlájú, füles karosszékben trónoló emberek többnyire RipplRónai érvényesülési küzdelmeiben kaptak rangos minősítést a festmények által. Szeretett apját és Piacsek bácsit — a jólismert művében — vörösabroszos asztalhoz unszolja, vörösborral kínálja s a trónszék mögötti falat sárgára aranyozza. Hadd felejtsék el bajaikat, gondjaikat. A művész kompozíciós igényű tervei ezeknél valamivel nagyobbvonalú, összetettebb tárgyrendszerú képekben találtak megoldást. Ami elmúlt az enteriőr-kompozíciókkal, a szolid, csendes kisváros világa, helyében növekvő virtus kezdett formát ölteni arcképek, tájak, utcák, aktok témáin keresztül. A vastag, barna kontúrozások közti színkitöltés Gauguin-i elvét Rippl egyénítette egy mozgalmasabb faktúrával. Kihagyva a vászon vagy a kartonlap alapszínét, ujjnyi szélességű ecsettel a keveretlen élénk színeket mozaikszerűen, rutinosan megmozgatott változatosságban nyomkodta fel. Ezt a stílusát sem fogadták a kritikák egybehangzó diadallal. Túl modern, túl extrém — mondták róla. Kunffy Lajos írt le egy esetet: Egy ízben Párizsból visszatérve, kelenhegyi műtermében kerestem fel, amikor egy nagy falképet festett női aktokkal, erősen kontúrozva, mozaikszerűen, egymás mellé rakott pettyekkel. Ez a festési módja nekem nem tetszett és meg is mondtam neki: — Olyan szép dolgokat csináltál eddigi faktúráddal, hogy kár ezen változtatni! Az ötven év körüli Rippl-Rónai már nem a saját generációjához, hanem az ifjakéhoz igazodva művelte ki a legripplisebb korszakát. 1910-ben, amikor a kis Anelláért hosszabb idő eltelte után ismét Párizsba ment, a. fauve-ok (Vadak) festői csoportja volt a színen. Elükön Matisse-al a tiszta színekben, expreszszív formákban igyekeztek erőteljes vad festői indulatokat kifejezni. Rippl-t ez a hatás önbizalmának tetőzésekor érte. Mindjárt a hotelszobában megfestette a Párizsi intérieur című vörösben, sárgában villódzó, már egészen más tartalmú otthon-képét. A szobabelső már nem a külső világ ellenséges kereszttüze előli menedék. Immár az intim szféra is harsoghat. Az izzó, ütköző színfelületek fojtogatják a levegőt. Rippl egyetlen expreszszív erejű festménye ez. Amikor hazajött, ismét alacsonyabban vert a pulzusa. A kockacukor vagy kukoricaszem nagyságú pettyek útkövező szisztémája lényeget érintő határok közé szo-