Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

ilyen körülmények között továbbra is írni és alkotni tudjon, méghozzá nem is akármilyen szinten és posztokon! Hogy 1938-tól Új Hang címmel kitűnő folyóiratot szerkesszen, amely a népfront-gondolat jegyében szolgálta a magyarországi antifasiszta erők tömörítését, felvéve a harcot azok népi-urbánus megoszlottsága ellen. S hogy 1941-től felszabadulásunkig állandó kommentátora legyen a moszkvai rádió magyar nyelvű adásainak. A centenáriumoknak az írói teljesítmények megítélése tekintetében is más az optikájuk, mint a korábbi "kerek" évfordulóké. Az ünnepeltek munkásságát már nem részletekben, hanem egészében láttatják. Az elmúlt évtizedekben nemegyszer némileg lebecsültük Gábor Andor pályakezdését, munkásságának polgári szakaszát; s ugyanakkor túlhangsúlyoztuk alkotásainak szocialista körét. Ma már becsülni tudjuk korai műveit is, amelyekkel azok általános művészi értéke köt össze bennünket, s egyben az eszmevilágunkat kifejező alkotásai értékelését a jogos művészi igényekhez igazítjuk. Mindezen szempontok korrekt előrebocsátása után is ki kell azonban mondanunk feltételezésünket, hogy az ünnepelt, aki a napokban töltené be századik évét, minden bizonnyal vegyes érzelmekkel foglalna helyet e tiszteletére rendezett ülésszak díszelnökségében. Ismert szerénysége és minden komolykodást nélkülöző arányérzéke bizonyára berzenkedne a sokszor csak szárazon értékelő tudományos megközelítés ellen, mondván: mindig a lüktető, sok-, színű és teljes életet éltem, a maga örömeivel, derűjével, harcaival, szenvedéseivel és hites távlataival. Amit tettem és írtam, rendszerint a mindenkori jelenbe ágyazódott, lett-légyen az vezércikk, műfordítás vagy tréfás jelenet. Elsősorban a je-