Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

tett tévhitekre, hogy a proletárirodalom igazi letéteményesei kizárólag a munkásszármazásűak lehetnek, hogy a polgárságból vagy kispolgárságból jöttek legfeljebb a forradalom "kísérőiként" juthatnak szerephez. Különösen széles körökben hatottak ezek a nézetek Németországban, ahol 1926-tól Gábor Andor maga is részese volt a baloldali irodalompolitikai mozgalmaknak. A gyűrött selyeming jelképének megfelelően Gábor Andort itt is kötötte szerénysége és önként vállalt forradalmi szolgálata. Szinte messianisztikusnak mondható hittel csüngött a jövőn, néha már-már szégyellve a maga kispolgári származását, s azt állítva fő feladatául, hogy saját írásai helyett az újonnan jött munkásírók művei fölött bábáskodjon. S jöttek a mozgalom még nehezebb évei. Amikor a meghirdetett népfrontpolitika távlatait beárnyékolták a személyi kultusz, a konstrukciós perek és a törvénytelenségek. Gábor Andor, aki 1933. végétől a hatalomra jutó német fasizmus elől a Szovjetunióban keresett politikai menedéket, személyes szemtanúja volt a forradalom e példátlan önpusztításának. Embersége, szocialista meggyőződése azonban ekkor sem hagyta el. Számos kortársának visszaemlékezése szerint, közvetlenül is segített a veszélyben lévő vagy bajba jutott írótársain. Másrészt ekkor is megőrizte korábbi hitét és azt a politikai felismerést, hogy a tévedéseket és borzalmakat - az Európára támadó fasizmus előretörése idején - csak táboron belül lehet megoldani, hogy az adott világhelyzetben a szocialista társadalmi és emberi ideálok jövőjét csak a Szovjetunió megvédésével s belső bajainak túlélésével, és majdani felszámolásával lehet biztosítani. Gondoljunk bele: milyen emberi helytállás kellett ahhoz, hogy 7