Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

igaz, csak álmodom, hogy itt van! így is volt. Valamikor 47-ben lehetett, hogy nagymamám és én, nagyapám jelenlétében hírt kaptunk: édesanyám nem tud hozzánk visszatérni többé. Talán félévre rá nagyszüleim ünnepélyesen leültettek engem, megrendülve ültek, nagymamám mondta csendesen és súlyosan a szavakat: - Ha akarod, visszamehetsz a Szovjetunióba, ott nőhetsz fel, járhatsz iskolába, szakmát tanulhatsz. A szovjet állam árvaházában gondodat fogják viselni. - Ránéztem, tekintetéből úgy véltem, hogy ezt akarja. Sok munkát jelentettem, sok vesződség járt egy gyerekkel. Rábólintottam. Hosszú csend következett. Nagyapámra néztem. Esdeklő, könnybe lábadt szemmel nézett, végül egy halvány mosollyal, biztatóan mondta: de te ugye velünk maradsz? - Megkönnyebülten felsóhajtottam, bólintottam. Velük maradtam. Egy-két évbe telt, míg örökbe tudtak fogadni. így lettem én Halpern Madelaine-ből Gábor Magda. Nagy nap volt ez nagyszüleimnek, nekem kínkeserves, nem is bírtam ki, bőgve rohantam a fürdőszobába, megsebezve ezzel a két áldott jóságos embert. Hogy magyarázhattam meg, hogy rövid életemben most már a harmadik életet kezdhetem újra, és hogy a névcserével egyéniségemet véltem elveszíteni?! Pár év múlva felviláglott bennem, hogy a folytonosságot, azonosságot, biztonságot, szeretetet ők adták, ők jelentették nekem. így hát 49-ben már öntudatos, büszke kis emberke voltam, lelkesen jártam iskolába, úttörőket szerveztem, gyerekekkel vitatkoztam, és úgy láttam, igaazán minden nagyon szépen megy. De valamiért ritkultak a vendégek, nagyapám csendesebb volt, valami terhelte őt. Változatlan volt a rutin: mindennap lega172