Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

Hendel, a kísérleti genetika megteremtőjének egyik törvényét bizonyító kísérletet, amire már csak az egyetemen jöttem rá. Akkor csak azt tudtam, hogy a hajnalvirág ismert számú magvát külön helyeken elvetettük, a palántákat karókhoz támasztottuk, a karókra spárgát húztunk, ezt kifeszítettük a kerítésre és a nagy diófa ágaihoz. Megjelentek a virágok, ezeket külön színenként csoportokba bontva számoltuk meg, bevezettük naplónkba. Napról napra így ment, egyre több virág, és a diófán egyre több lombozat. A hajnalkák indái összeértek, összetekerődtek, nem tudtuk növényenként követni a virágok számának megoszlását. Szét kellett szedni az indákat és külön karókra húzni. Én kapkodtam, ráncigáltam a növényeket, nem akartak szétcsavarodni. Nem értettem, minek ez a sok hercehurca. Izgágán idekaptam, odakaptam. Nagyapám rendületlen nyugalommal ült a kis zsámolyán, szalmakalapban, néha délig is, a tűző napon már izzadt, de élvezte, és olykor-olykor fejét csóválva mondta nekem: - Mandus, hát te nem szereted a növényeket? így tanulgattam tőle az apró jelenségek megfigyeléséhez mindennapi gondosságot, fegyelmet. Egyszer, egy szombat délután vendégek érkeztek a háziúrhoz és kijöttek a kertbe. Nagyapám kis kerti kabátkájában, vizes kannával a kezében vonult az orgona tövében növő bab-palántákhoz. Hallottam a vendégek elismerő hangját: - Milyen szorgos kertészük van! Mennyit fizetnek neki? A város és az ország épült, a sebek gyógyultak. De nem a miénk. Nekem édesanyám, Olicskának Lucy lánya hiányzott. Én az égre néztem mindig, amikor repülő zúgását hallottam, ezzel jön az édesanyám, gondoltam. Folyton ismétlődő álmaimban anyukám megjelent, eltűnt, álmomban álmot hessegettem: hiszen ez nem 171