Vaszary János emlékkiállítás, 1980

nyomán bontakozik ki a vitatott jelentőségű fehér alapra festett korszaka. Jellemzője a végtelenség illúzióját keltő fehérbe ágyazott téren átsuhantatott áttetsző, virtuóz gesztusok. Félreérthetetlenül kell látnunk a tiszta szólamokra építeni igyekvését, teljesebb világot felölelő festési modorát. Nagy színfoltjai akvarellszerűen oldott határokban halkulnak el, kerülve a dekorativitás egyenletesen, kitöltötten érintkező színfoltjainak súlyosságát. Ezt a fajta motivált túltelítettséget ő azonban kerülte, vagy megzavarta valami oda nem illő szemlélettel. Pl. az 1894-ben Párizsban készült „Feketekalapos nő"jének pompás dekorativitásában fény-árnyékok vannak. Vagy az 1909-es „Beszélgetők" kép expresszívebb dekorativitásának láthatóan keresett tulajdonsága a szüntelen mozgásérzetként ható vibráció, melyben újabb minőség szerepeltetése céljából, de nem főszerep biztosításával a képszélekre kitolt nőalakok megformáltsága viszonyaink örökös többértelműségére, idegesítő tisztázhatatlanságára utal. Az 1918-as Birskörtés csendélet formai hangsúlyozottságát is ütköztetett pasztózus ecsetjárással teszi érdessé. Ez a disszonáns jelleg sokak szemében Vaszary bizonyos fölvetett irányainak kiforrottságát gátló tényezője. Emberi, alkati hiba, célratörés hiánya — ha a körülötte kibontakozó törekvésekhez, eredményekhez viszonyítjuk őt és képeit. Pedig bölcsebb dolog ezt a jelenséget egy fenntartásos magatartásként, annak művészi kifejezéseként értékelni egy olyan széles ismeretkörű festőmesternél, mint Vaszary. A fenntartásos magatartásmód kétségtelenül nem egyértelmű, arisztokratikus, elegánsan félmondatokban utalás tulajdonságaival bírálható. De ne jusson eszünkbe, Vaszary másik hibája, hogy irtózott az élet árnyoldalát is megszólaltatni művészetében. Ez is csak viszonylag jelenthet hátrányt, mivel adott mozgalmi időszak világképformáló erőfeszítéseit ily nagy tehetség nem támogatja. Ö nem tudott gyötrődést mástól átvállalva emelkedett hangon megszólalni. Távol állt tőle az aszketizmus. Háborús képein a heroizmus sötét erői foglalkoztatják. Sokáig „csak" az erő képeinek főszereplője, bármilyen ürüggyel társítja azt motívumhoz. De keresi erejének megfelelő szellemi vonatkozású életteret. Lássuk azt a különös indíttatású összetartó erőt, amely hatalmas gesztusok sommázásában, recsegő-ropogó lendületben nyilvánul meg! A mi mai perspektívánkból ilyen jelenség láttán, ilyen példátlan energikusság meg-megújuló alakváltozásában tételezzünk föl egy esetleg el nem ért, de tendenciájában távolra vezető célt. Ragadjuk meg a kelet—nyugat szellemi ütköztetésének, vagy inkább egymás áthatottságát érzékelő gondolatot, amely Vaszaryt a weimari Bauíhaus működésekor foglalkoztatta. Nem teoretikus mélységben, csak a művészi valóság hitelének határáig. Bartók Csodálatos mandarinja egy ilyen találkoztatás drámája. Kelet bűvöletes természetimádata ütközik nyugat drasztikussá technicizált kulissza-világ aval, melynek során kelet szerelem ittas kiterjedéssé ütközik csúfos kijátszásba. Itt rokonítható Vaszaryval Adynak a sűrű, nagyvárosi dzsungel útvesztőin forradalmi erejű átszárnyalása; megtisztító, örökifjú vágyakozású keletnkozmikus érzékisége. Természetesen nem a szóképek és a festmények illusztratív egymásrataláltatásával, hanem a festészeit adta lehetőséggel. Régi korok, vagy távoli világok művészi 'hagyatékával, mint amilyen a végtelen termé-