Knézy Judit: Somogy néprajza II. • Anyagi kultúra, 1980
Szuhay Péter: Kísérlet Dráva menti történeti csoportok meghatározására
v középkori társadalmakból is jól ismert lábmosás, mint az alázat kifejezője, szinte a 30-as évekig általánosan, igen elvétve azonban napjainkig is megfigyelhető volt. Az asszony este megmosta férje lábát, aki ezt megköveteli. E kérdésről többen nyilatkoztak - asszonyok, férfiak egyaránt -, és a megítélések igen különbözőek voltak. A XX. század elejétől, főleg a mezőgazdasági bérmunkákra eljárók honosítják meg az új értékeket, ők azok, akiknek a féléves távollét lehetőséget nyújt más típusú erkölcs és személyiségkép kialakítására, és ők azok, akik hazajőve kénytelenek igazodni a helybeli szokásokhoz. Túl erős még az idősebb generáció befolyása, és túl erős még a fiatalok alázata is. Mindezen változásokkal egyidős a nyelvváltás is, ami azért jóval hosszabb előzményekre nyúlik vissza. 103 Hinnünk kell: „az iskoláskoromban tanultam meg magyarul", és a „már otthon is magyarul beszéltek velem a szüleim" vallomásoknak; annak, hogy a két fő babócsai utca élesen különvált a századfordulón a nyelvhasználat szempontjából. Az egyik utca szinte csak horvátul beszélt, lényegében csak így tudott, míg a másik utca ha jól értett és tudott is horvátul, de inkább a magyart használta. E babócsai példa nem egyedülálló. Minden faluban volt egy időszak, amikor a nyelvhasználat kérdésében különböző álláspontok alakultak ki. (Legelőbb Nagyatád környékén történt meg egyébként a nyelvváltás, mire más kevesebb szóbeli adatot lehet felsorolni. 104 ) A 30-as években közvetlenül a Dráva mentén gyakori eset, hogy a férfi családjához kerülő fiatalasszonynak az anyósa annak ellenére, hogy magyarul is tud, csak horvátul hajlandó beszélni. Sokan voltak persze az idősebbek közül, kik egyáltalán nem beszéltek magyarul, és a fiatalasszonyok közül, akik nem beszéltek horvátul házasságuk előtt. S mindez egy falun belül. A tendencia nehezen bár, de felfedezhető. Tudnunk kell azonban azt, hogy ezek a falvak nem beszéltek egységes nyelvet, szinte mindegyik település lakói külön dialektust használtak. Gyakran egymás megértését is nehéznek tartották. Horvát nyelvű oktatás soha nem folyt itt, sőt időnként a vármegye buzgó programokat talált ki, hogy minél hamarabb: „megmagyarítsák e derék népet". 105 Horvát nyelvű prédikáció sok helyütt volt, azonban elmaradásában ninos általánosság és egységesség, mert ez attól függött, hogy tud-e a plébános horvátul. Vízváron mindenesetre 1913-ig folyt horvát nyelvű prédikáció, eddig mindig horvátul is tudó papjaik voltak. (A zágrábi egyházmegye szervezetébe egyébként e falvak 1777-ig tartoztak.) 1919 után eltiltják a horvát szót a templomból. A magyar papok azonban még előbb fejükbe vették, hogy megtanítják népüket magyarul. A XIX. század végétől azonban már magától is hajlandó volt tanulni. Az 1870-1890 között születettek generációja lehetett az utolsó csoportja a magyarul nem tudóknak, és a fentebb leírt szokások utolsó megvalósítóinak is. E korosztályban látjuk egyébként a „hagyománytisztelők" szigorú táborát is, Az ő és gyermekeik életében játszódik le a legtöbb jelentős változás. Főleg az 1929-es évektől - tehát már az ő gyermekeik beszélnek a saját leszármazottaikkal magyarul, habár horvátul ugyanolyan jól tudnak még. Ez a generáció pedig amit még tanult horvátul az az, amit a nagyszületitől tanult. A századfordulótól indulnak el a mezőgazdasági bérmunkások csoportjai, és néhány évtized múlva a féléves uradalmi munkákon, főleg a magyar munkások között elsajátítják a magyar nyelvű szövegfolklór számos alkotását és kiválóan 217
