Piller Dezső: Szántódpuszta, 1978

gépészinas, vincellér és pincemester, bognár, kertész, csősz, traktoros, úri kocsis, öt tehenes, öt kocsis, hat béres, 1 sertésetető, csordagulyás, csordakanász, összesen 28 fő. 103 összehasonlításul közöljük, hogy a Darány mellett levő Simon majorban ugyanekkor 28-30 cselédnek 800 holdat kellett megművelnie. Háromszáz holddal többet. Szántódon tehát jobb volt a helyzet.

104 Idénymunkásokat ritkán alkalmazott az uraság. Az aratást: azonban hagyományosan a zamárdi részesaratók végezték. Napszámos munkákra elsősorban a cselédség munkabíró hozzátartozóit hívták. A napszámok 1929-től fogva egyre alacsonyabbak lettek. 1929-ben a férftnapszám 1-5 pengő, a női 0,80-4,00 p., a gyermeknapszám 0,50-3,00 pengőig terjedt. 1931-ben a férfinapszám 1—2,50 p., a női 0,50-2,00 p., a gyermeknapszám 50-1,20 pengő volt. A magasabb béreket csak igen nehéz munka után adták.

100 Az eddigiekből láthatjuk, hogy az apátság a megkisebbedett birtokon korszerű gazdálkodást folytatott. Új növényfajták bevezetésével is próbálkoztak (hajdina, szójabab). A biztos vezetés, a szakemberek alkalmazása, az állandó felügyelet és a cselédséggel való emberségesebb bánásmód együttesen járult hozzá az elért eredményekhez. Az apátság tóközpusztai, jabai és kapolyi gazdaságaiban a termelést a szántódihoz hasonló módon végezték. Ezeken a rész-birtokokon azonban a lakásviszonyok igen rosszak voltak. A gazdaság felszereltsége is gyengébb volt. Tóközt kivéve, földjük minősége is silányabb voit a szántódi földeknél. Mégis hasznothajtó gazdaság volt mind a három. Az apátság birto'kuradalma, gazdálkodása ezekkel az évekkel lezárult. A szántódi uradalmat, mint mintagazdaságot könyvelhetjük el. De a többi sem volt üres. Az új idők szele a pajtákat, istállókat, magtárakat ott is teletömve érte. Munkaügyi viták Az aratási szerződések az uraság részére mindent pontosan rögzítettek, mégis néha nézeteltérés támadt a munkaadó és a munkások között. A vitákban a munkások magabiztosan védték igazukat.

106 Egyik esztendőben a Káplánkútnál kétszer kellett vetni a búzát. A másodvetést felverte a tüske, az aszat. Az aratók vonakodtak learatni, mert azt mondták, ők búzára szerződtek, nem tüskére. A felügyelő erre azt mondta, miért nem irtották ki. Nagy nehezen azért learatták a káplánkúti gabonát, mert az uradalomnak szüksége volt a szalmára. De a szokásos áldomást nem kapták meg, mert vonakodva fogtak hozzá az aratáshoz. A munkások szidták is a felügyelő „papos istenét". Egy másik esztendőben nagy veszekedés volt, mert a szalmából csak a tizedik részt voltak hajlandók kiadni. A munkások nem akarták aláírni a szerződést. Nem írták alá a tóköziek és a jabaiak sem. Ekkor kiszállt Kiss Emil főszolgabíró, ott volt Szalay Bertalan kormányzó és Boross Jenő intéző is. A munkásokat összehívták, beszéltek hozzájuk, hogy írják alá a szerződést Azok odakiáltották: „Ezt így nem írjuk alá!" 60