Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
IV. Néprajz, régészet
A conscriptiók anyagát kétfajta csoportosításban, azon túlmenően két szempontból vizsgálom. Egyrészt az 5 legnagyobb mezőváros fejlődését, továbbá kézművesekkel való ellátottságát, vásári-piaci vonzókörét szándékoztam megállapítani, másrészt felmérni a falvak s a kisebb mezővárosok ruházati kézműiparát. A mesterek jövedelméből arra is következtethetünk, hogy iparukban egész éven át vagy csak idényszerűen dolgoztak-e, illetve milyen eredményesen dolgoztak. Az I. táblázaton az 5 legnagyobb mezőváros ruházati iparának állapota, helyzete tekinthető át. A csizmadia-, varga-, takács-, szűrszabó-, csapó-, szűcs-, gombkötő-, kalapos- és festőmesterek száma mellett az iparűzésből származó együttes jövedelmük található. E kézművesek többsége - jogállását tekintve - ekkor még szeriális jobbágy volt, kisebb részük urasági alkalmazásban állt. A zsidó iparosokat Nagykanizsán és Zalaegerszegen külön csoportosítva sorolták fel, a nemeseket ugyancsak. Az egyes iparágak helyzetét elemezve: a szabók (sartor) száma azért lehet e két helységben aránytalanul magas, mivel az összeírók ide számították a szűrszabókat (gausapearius, braccanius) is. Ugyanis mindkét városban számos szűrszabc működött már ekkor.5 Egerszegen feltűnően magas a csapók száma, a Balaton környékén pedig a takácsoké és festőké. Anyagi helyzetüket tekintve - úgy tűnik - a keszthelyiek jártak az élen; főleg a kelmefestők, a kalaposok és a szűcsök. Egerszegen és Kanizsán is a festők kerestek a legjobban. Ezek nyilván több segédet is foglalkoztató műhelyt tartottak fenn, és nagyobb környék módosabb parasztságának igényeit elégítették ki. A 11. táblázat a 4 járás ruházati iparban foglálkoztatott mestereinek, ill. jövedelmüknek összességét mutatja. Az összeírások elemzése számos tanulsággal szolgál. A vármegye legiparosultabb járása a szántói (36 683 lélek), melyben a kiemelten is tárgyalt Keszthely és Sümeg mellett jelentős mezőváros még az ino lelket számláló Szent grót is, ahol 18 szabót, 10 csizmadiát, 9 vargát, 10 takácsot, 5 szűrszabót, 4 szűcsöt, 3 kalapost, 3 gombkötőt és 1 kelmefestőt (colorator) írtak össze. A külön összeírt Szentgrót-Polgárvárosban is dolgozott 9 takács és 1 varga. A járás többi helységében főleg a takácsok száma érdemes figyelemre. Külső- és Belső-Türjén 16, a három Nemesapátiban 14, Végeden és Udvarnokon 10-10, Zalabéren 9, Karmacson, Sümeg-Rendeken és Szántón 8-8 mester űzte iparát. Mellettük a csizmadiák, vargák és szabóik működtek még nagyobb számban. A vármegye legnépesebb járásának, a 200 helységet (51 179 főt) magában foglaló kapornaki nagyobb /Írásnak a két legjelentősebb központja: Nagykanizsa és Zalaegerszeg. A szántói járás után ez volt akkor a legiparosultabb vidék. Ipari és kereskedelmi alközpontjaként Alsólendva, illetve Lendva-Külső - amelyekben 11 csizmadia, 3 varga, 2 takács, 6 szabó, 4 csapó, 3 szűcs, 2 kalapos, 2 gombkötő és 1 festő dolgozott - valamint Egyházas-Szentlászló (Búcsúszentlászló) (10 csizmadia, 7 varga, 5 takács, 4 szűrszabó, 10 szabó, 1 szűcs, 3 kalapos) említésre méltó. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi, mindössze 422 lakosú helység nem volt képes ennyi iparost eltartani: a megrendelők, ill. vásárlók zöme tehát a búcsúsok közül került ki.6 A tapolcai járás anyaga - mint már említettem - hiányosan marad ránk. Az összeírt 49 helységnek (15 217 lélek) egyetlen jelentős ipari és kereskedelmi központja volt: Tapolca. E mezővárosban csaknem háromszor annyi csizmadia és kétszer annyi varga dolgozott, mint a többi 48 helységben. A 9 tapolcai szűrszabóval és a 11 szűccsel szemben az előbbiből csak 2, az utóbbiból pedig csupán 218
